Égett étel, savanyú mosogatólé, és az a jellegzetes, fülledt levegő, ami akkor keletkezik, ha túl sok ember él együtt túl kis helyen, rend nélkül.
A lakás ajtaja nyitva volt.
Bent káosz fogadott.
A konyhapulton odaszáradt ételmaradékok, a mosogatóban három napnyi edény. A hűtő ajtaja tárva-nyitva, belül majdnem üres: egy fél citrom, egy fonnyadt saláta, és egy doboz margarin. A szemetes túlcsordult.
A nappaliban Irén néni a kanapén ült, karba tett kézzel.
— Na végre — mondta szárazon. — Remélem, most már főzöl valami rendeset, mert ez tarthatatlan volt.
Megálltam. Nem vettem le a kabátomat.
— Hol van Gábor? — kérdeztem halkan.
— A hálóban. Fáj a feje. Egész héten ideges volt — szólt közbe anyósom, mintha csak magyarázkodna.
Beléptem a hálóba. Gábor az ágyon ült, karikás szemekkel, borostásan. Amikor meglátott, felpattant.
— Éva… ez borzalom volt.
— Mesélj — mondtam nyugodtan.
— Nem volt időm. Nem tudtam mit főzni. Mindenki mást akart. A gyerekek hisztiztek. Anyám folyton panaszkodott. Zsuzsa megsértődött, mert nem rendeltem pizzát minden este. Elfogyott a pénz a számláról…
Felnevettem. Nem hangosan. Keserűen.
— Elfogyott? — kérdeztem. — Tudod, mennyi ment el egy hónap alatt? Tudod, hogy én mikor voltam utoljára csak egyszerűen… ember?
Nem válaszolt.
Visszamentem a nappaliba. Minden szem rám szegeződött.
— Leülünk beszélni — mondtam. Nem kérdeztem. Kijelentettem.
Csend lett.
— Egy hónap alatt több mint nyolcvanezer forintot költöttem arra, hogy etesselek titeket — kezdtem. — Nem kértem köszönetet. Nem kértem segítséget. De most vége.
— Micsoda hangnem ez? — csattant fel anyósom.
— A valóság hangneme — feleltem. — Holnaptól mindenki beszáll a költségekbe. Bevásárlás, rezsi, étel. Aki nem akar, az hazamegy.
— Ez hallatlan! — háborodott fel Irén néni. — Mi vendégek vagyunk!
— Nem. Ti lakótársak vagytok. Akik nem fizetnek.
Zsuzsa felpattant.
— Gábor! Te ezt hagyod?!
Gábor rám nézett. Először nem az anyjára. Rám.
— Igaza van — mondta halkan. — Egy hétig próbáltam úgy élni, ahogy ő. Nem ment.
Síri csend lett.
Másnap reggel bőröndök csukódtak. Nem volt könnyes búcsú. Nem volt dráma. Csak sértett tekintetek és sietős mozdulatok.
Amikor az ajtó bezárult mögöttük, leültem a konyha közepén egy székre. Gábor mellém ült.
— Sajnálom — mondta. — Nem láttam, mennyire kihasználtak. Téged… minket.
— Láttad — feleltem. — Csak kényelmesebb volt nem tenni semmit.
Nem vitatkozott.
Aznap este nem főztem. Rendeltünk valamit. Együtt ettük meg. Csendben. Nem volt tökéletes. De először volt őszinte.
És én akkor döntöttem el: soha többé nem hagyom, hogy a csendemmel mások kényelmét finanszírozzam.
Отправить ответ