és kidob az utcára, mintha szemét lennék. Csendes vasárnap volt. Nem vitatkozni jöttem, nem szemrehányást tenni, csak iratokat visszahozni. Azt hittem, minden ellenére még mindig az anyja vagyok.
Amint kinyílt az ajtó, tudtam, hogy tévedek.
Jason állt előttem, a kezében enyhén remegő pohárral. A tekintete hideg volt, ellenséges.
— Nem lenne szabad itt lenned — mondta köszönés nélkül.
— Csak a papírokat hoztam vissza — feleltem halkan, és felemeltem a mappát, mintha fehér zászló lenne. — Megan kérte…
Nem tudtam befejezni.
Jason villámgyorsan mozdult. Az ütés váratlanul ért. A hideg csempére zuhantam, a levegő kiszorult a tüdőmből, a világ egy pillanatra vakító fehérséggé vált.
Még fel sem fogtam, hogy a vejem megütött, amikor éles fájdalmat éreztem a fejbőrömön. Valaki megrántotta a hajamat.
Megan volt az.
Az a lány, akit egykor beteg éjszakákon ringattam, most a padlón vonszolt, mint egy értéktelen zsákot.
— Vidd ki — mondta Jason nyugodt hangon. Ez a nyugalom félelmetesebb volt, mint bármilyen kiabálás.
— Megan, kérlek… az anyád vagyok — zokogtam, a hangom a rettegéstől remegett.
Nem állt meg.
Kinyitotta a bejárati ajtót, és a hirtelen napsütés elvakított. A járdán szomszédok álltak mozdulatlanul. Senki nem szólt egy szót sem. Mrs. Halloway elejtette a locsolótömlőt. Egy járókelő fél lépésnél megdermedt.
Megan lehajolt hozzám. Egy pillanatra reméltem egy bocsánatkérést. Egyetlen emberi gesztust.
A hangja azonban jéghideg volt:
— Takarodj. Hárommillióról van szó. Egy fillért sem kapsz apád pénzéből. Számunkra nem létezel többé.
Egy erős lökéssel a betonra taszított. A nehéz ajtó mögöttem becsapódott, a zár kattanása véglegessé tette a szakítást.
Ott feküdtem, vér ízével a számban, kimondhatatlanul megalázva. Jason és Megan a félelemre számítottak. A környék csendjére. Arra, hogy senki sem szól.
Tévedtek.
Mögöttem Mrs. Halloway nem csak nézett. Magasan tartotta a telefonját. A keze remegett, amikor leállította az élő közvetítést, amelyet már ezrek láttak.
A szirénák percekkel később szólaltak meg. Számomra örökkévalóságnak tűnt. Az arcom egyik felét alig éreztem. De a legnagyobb fájdalom nem testi volt.
Amikor a rendőrség megérkezett, a ház zárt volt. Csendes. Hideg.
Jason lépett ki elsőként. Nyugodt, összeszedett, bosszús. Megan mögötte állt, karba tett kézzel, megbánás nélkül.
— Félreértés történt — mondta Jason. — A nő agresszív volt. Védekeztünk.
— Úgy védekeztek, hogy a hajánál fogva kirángatták? — kérdezte a rendőr hűvösen.
Ekkor hangzott el a mondat, amely mindent megváltoztatott:
— Minden fel van véve.
Néma csend lett.
Majd elhangzott a kérdés, amelyet egyetlen szülő sem akar hallani:
— Tudja, honnan származik az a hárommillió?
Lehunyta a szemem.
Tudtam.
És pontosan ezért hoztam el azokat az iratokat.
Azt hitték, a félelem elhallgattat.
Nem értették meg, hogy egy megalázott tanú a legveszélyesebb.
A teljes folytatást az első kommentben olvashatják.
Ha nem látja az új részt, frissítse az oldalt.
Отправить ответ