Alig ismertem fel magam a tükröződésben: őszülő halánték, fáradt tekintet, ráncok, amelyek évtizedek történetét őrizték. A keresési találatokat bámultam, és képtelen voltam megmozdulni.
Egy név.
Egy fénykép.
Egy dátum.
Egy közösségi profil.
Ő volt az.
Susan.
Az én Sue-m.
A lány, akinek egykor a kezét fogtam az esőben az állomás mellett, és megígértem neki, hogy soha nem hagyom el.
A szívem görcsbe rándult, mintha hirtelen elfogyott volna körülöttem a levegő.
Élt.
Mosolygott a képen.
De ez a mosoly már nem volt ugyanaz. Hiányzott belőle a fiatalság könnyedsége. Fáradtság, fájdalom és csendes beletörődés tükröződött benne.
Reszkető kézzel nyitottam meg a profilját.
Az utolsó bejegyzése két évvel ezelőtti volt:
„Néha életünk legnagyobb szerelme az, akivel soha nem lehetünk együtt.”
Újra és újra elolvastam.
Égette a lelkemet.
Rólam szólt.
Rólunk.
Becsuktam a laptopot, és hosszú ideig ültem némán. Az óra kattogott. A szél verte az ablakot. A világ ment tovább, miközben bennem minden összeomlott.
Évekig győzködtem magam, hogy minden jól alakult.
Hogy így kellett lennie.
Hogy a sors döntött helyettünk.
Hazugság volt.
Kényelmes, megszokott hazugság.
Az igazság sokkal fájdalmasabb.
Soha nem válaszoltam neki.
Hagytam, hogy a szerelmünk szó nélkül meghaljon.
Újra elővettem a levelét.
A kézírását.
A bizonytalan sorokat.
A könnyfoltokat a papíron.
„Három hónapja várok rád. Minden nap megnézem a postát. Minden este reménykedem. Félek. Fáj. De még mindig hiszek bennünk…”
Lehunytam a szemem.
1991-ben fiatal voltam, összezavarodott és gyáva.
Állásajánlatot kaptam egy másik városban.
Karriert.
Biztonságot.
A szerelem törékenynek tűnt.
Bizonytalannak.
Azt mondogattam magamnak: majd később válaszolok.
Holnap.
Jövő héten.
Amikor minden rendeződik.
De a „később” „sohá”-vá vált.
És majdnem negyven évvel később szembesültem a következményekkel.
Azon az éjszakán nem aludtam.
Néztem a fényképeit.
Olvastam a régi hozzászólásokat.
Megpróbáltam megérteni az életét nélkülem.
Férjhez ment.
Elvált.
Született egy lánya.
Aztán jött a betegség.
A kezelések.
A csend.
Az utolsó üzenete rövid volt:
„Ha egyszer ezt elolvasod, tudd, hogy megbocsátottam neked.”
Elsírtam magam.
Sok év után először.
Nem a fájdalomtól.
Nem a fáradtságtól.
Hanem a megbánástól.
Attól a felismeréstől, hogy nem a sors miatt veszítettem el a legfontosabbat, hanem a saját gyávaságom miatt.
Reggel döntést hoztam.
Írtam neki.
Hosszan.
Őszintén.
Kifogások nélkül.
„Sue… harmincnyolc év után megtaláltam a leveledet. Nem érdemlek választ. De ha még emlékszel rám, kérlek, bocsáss meg…”
Elküldtem az üzenetet, és úgy éreztem, mintha bennem valami végleg eltörne.
Eltelt egy nap.
Aztán kettő.
Majd három.
Semmi.
Azt hittem, nem látta.
Vagy nem akart válaszolni.
Az ötödik napon érkezett egy üzenet.
Egyetlen szó:
„Te?”
Újra és újra elolvastam.
Aztán jött egy másik:
„Azt hittem, meghaltál.”
Egész éjjel írtunk egymásnak.
A gyerekeinkről.
A házasságainkról.
A veszteségeinkről.
A be nem teljesült álmainkról.
Bevallotta:
„Tíz évig vártalak.”
Én válaszoltam:
„Egész életemben szerettelek.”
Egy hónappal később találkoztunk.
Egy kis tóparti kávézóban.
Lassan lépett be, bottal támaszkodva.
De a szemében még mindig ott ragyogott ugyanaz a fény.
Csendben ültünk.
Negyven év.
Negyven elveszett év.
Megfogta a kezem.
„Tudod… nem hozhatjuk vissza az időt. De megmenthetjük azt, ami még megmaradt.”
Bólintottam.
Mert végre megértettem:
Az élet néha ad egy második esélyt.
De csak azoknak, akiknek van bátorságuk szembenézni a hibáikkal.
És én többé nem hallgatok.
Soha.
Отправить ответ