– Mondd meg őszintén – szólalt meg halkan, amikor az ajtó bezárult mögöttük, és a lakodalom zaja végleg elhalt –, mennyit kaptak a szüleid ezért a házasságért?
Anna mozdulni sem tudott. Egész este arra készült, hogy hidegséggel, követelésekkel vagy megalázó közelséggel kell majd szembenéznie. De erre a kérdésre nem számított. Ez a mondat mélyebben vágott bele, mint bármilyen durva érintés.
– Nem… nem értem – suttogta.
Ivan Szergejevics lassan levette a zakóját, és gondosan a fotel karfájára tette. Az arcán nem volt gúny vagy harag. Csak fáradtság. Mély, csontig hatoló fáradtság.
– Nem te vagy az első fiatal nő, akit a családja nagy reményekkel vezetett elém – mondta nyugodtan. – De te vagy az első, aki még csak meg sem próbál boldognak látszani.
Anna érezte, hogy elszorul a torka. Egész nap mosolygott a vendégekre, fogadta a gratulációkat, hallgatta a suttogást arról, milyen szerencsés. Szerencsés… Ez a szó belül szinte fájt.
– Senki sem kapott konkrét összeget – felelte végül. – De hatalmas adósságaink voltak. Nem maradt más lehetőség.
– Tehát a biztonságért cserébe odaadtak – mondta halkan.
A lány szemébe könnyek gyűltek. Hetek óta csak a pénzről, a tartozásokról, az elárverezés veszélyéről hallott otthon. Aztán jött az ajánlat: egy gazdag, idős, tiszteletreméltó férfi. Stabilitás. Megoldás. Jövő.
Csak éppen az ő jövőjéről senki sem kérdezte meg a véleményét.
– Azt hittem, önnek mindegy – suttogta.
A férfi hosszasan nézett rá. Tekintetében nem volt követelőzés, sem türelmetlenség. Inkább valami fájdalmas őszinteség.
– Nem mindegy. Nem testet akartam vásárolni. Azt hittem, nyugalmat és társaságot kapok. De nem akarok gyűlöletet a saját házamban.
A csend súlyossá vált. Anna szíve hevesen vert.
– Mit várnak tőlem valójában? – kérdezte remegő hangon.
Ivan Szergejevics lassan leült az ágy szélére.
– A szüleid ragaszkodtak hozzá, hogy gyermek szülessen. Örökös. Ez volt a feltételük.
Anna világában mintha minden megbillent volna.
– Gyermek? Erről… senki nem beszélt velem.
– Mert ez nem rólad szólt – felelte keserűen.
Anna megértette: nemcsak a kezét adták oda, hanem az anyaságát, az egész életét is egy megállapodás részeként.
– És ön? Ön akar gyermeket? – kérdezte halkan.
A férfi tekintete elsötétült.
– Volt már családom. Volt egy fiam… és egy feleségem. Mindkettőt elvesztettem. A ház azóta túl nagy, túl csendes. Azt hittem, egy új kezdet enyhíti az ürességet. De az emlékeket nem lehet pénzzel pótolni.
Anna először nem a gazdag idős embert látta benne, hanem egy magányos, megtört férfit.
– Akkor miért ment bele ebbe? – kérdezte.
– Mert gyáva voltam – válaszolta habozás nélkül. – Könnyebb szerződést kötni, mint újra hinni az érzésekben.
A szavai mélyen megérintették a lányt.
– Mi lesz most? – kérdezte bizonytalanul.
A férfi felemelte a fejét.
– Felteszek még egy kérdést. És a válaszod mindent eldönt.
Anna visszatartotta a lélegzetét.
– Szeretsz valaki mást?
A kérdés váratlanul érte. Eszébe jutott egy egyetemi fiú, közös álmokkal, szerény tervekkel, őszinte mosollyal. Egy élet, amely bizonytalan volt, de valódi.
Hosszú csend után megszólalt:
– Igen… talán még most is.
Ivan Szergejevics lehunyta a szemét.
– Akkor elmehetsz.
Anna hitetlenkedve nézett rá.
– Elmehetek?
– Holnap kifizetem a szüleid adósságait. Feltételek nélkül. A házasságot érvénytelenítjük. Nem akarok olyan feleséget, aki belül halott.
A lány könnyei végre felszabadultan folytak.
– Miért teszi ezt értem?
A férfi szomorúan elmosolyodott.
– Mert a pénz vehet házat, esküvőt, hallgatást. De szívet soha.
Az a szoba, amelytől Anna a legjobban félt, nem lett börtön. Inkább az igazság helyszíne lett.
Az igazi sokk nem a kérdés volt, amit feltett. Hanem az, hogy választást adott neki.
És néha a szabadság ijesztőbb, mint bármilyen arannyal díszített ketrec.
Отправить ответ