Egy félmosoly, egy sóhaj, majd a jól ismert mondat:
„Úgy tűnik, megint otthon hagytam a pénztárcámat… Kifizetnéd? Holnap átutalom.”
Abban a pillanatban bennem valami végleg eltört.
Ez már nem feledékenység volt. Ez egy minta volt. Egy kényelmesen kialakított rendszer. Már nem is kért igazán bocsánatot. Tudta, hogy fizetni fogok. Tudta, hogy udvarias vagyok, hogy nem szeretek jelenetet rendezni, hogy kellemetlenül érzem magam, ha pénzt kell kérnem.
Két hónapon keresztül győzködtem magam.
Biztosan nehéz időszakon megy keresztül.
Talán csak véletlen egybeesés.
Lehet, hogy túlérzékeny vagyok.
Gyakran halljuk, hogy a nők pénzcentrikusak. Arról viszont kevesebbet beszélünk, hogy vannak férfiak, akik olyan természetességgel „felejtik el” a pénztárcájukat, hogy végül te kezdesz el kételkedni saját magadban.
Dániellel a munkán keresztül ismerkedtem meg. Első benyomásra komolynak tűnt: elegáns öltöny, magabiztos fellépés, enyhén őszülő haj. Startupokról, befektetésekről, nagyszabású tervekről beszélt. Azt hittem, egy hozzám illő, stabil férfit ismertem meg.
Az első randevú tökéletes volt. Kellemes beszélgetés, hangulatos hely, ő gondolkodás nélkül fizetett. Nem sejtettem, hogy ez lesz az első és utolsó alkalom.
A második találkozón, a moziban hirtelen közölte, hogy a pénztárcája az autóban maradt, a telefonja pedig lemerült. Megkért, hogy most én fizessek, azonnal utalni fog. Az autóhoz sosem mentünk vissza. Az utalás elmaradt.
A harmadik alkalommal az étteremben azzal magyarázkodott, hogy nem működik a banki alkalmazása. Megint én fizettem. A pénz napokkal később érkezett meg – miután óvatosan rákérdeztem. És még nekem volt kellemetlen.
Ettől kezdve ez lett a szokás. A szupermarketben drága termékeket tett a kosárba, majd a pénztárnál derült ki, hogy a kártyája egy másik zakóban maradt. A benzinkútnál megkért, hogy előlegezzem meg az üzemanyagot. A mondat mindig ugyanaz volt:
„Fizesd ki, majd utalom.”
Az összegek nem voltak óriásiak, de rendszeresek. Az utalások késtek, néha el is maradtak. Ő viszont továbbra is a jövőbeli millióiról és a tengerparti házról beszélt.
Rájöttem, hogy nem a pénzről van szó. Szeretek nagylelkű lenni. Szívesen adok annak, aki fontos nekem. De itt minden egy irányba ment.
A legfájdalmasabb a születésnapom volt. Azt mondta, rendelt nekem egy gyönyörű ékszert, csak késik a szállítás. Az ajándék soha nem érkezett meg. Az éttermi számla viszont igen. És természetesen én fizettem.
Aznap este mosolyogtam. Kifizettem. És eldöntöttem, hogy ez volt az utolsó alkalom.
Néhány nappal később újra vacsorázni hívott. Én választottam az éttermet – egy elegáns helyet, amiről gyakran beszélt, de sosem ment el oda. Magabiztosan rendelt előételt, főételt, bort, desszertet.
Amikor megérkezett a számla, rám nézett azzal a jól ismert pillantással, ami azt jelentette: „Ugye intézed?”
Felálltam. Felvettem a kabátomat. És nyugodtan azt mondtam:
„Ma te fizetsz. Vagy itt maradsz, és elmagyarázod, miért nem tud egy felnőtt férfi fizetni a saját vacsorájáért.”
Először nevetett. Azt hitte, viccelek. Aztán meglátta az arcomat. A magabiztossága eltűnt. Jöttek a kifogások: technikai hiba, elfelejtett kártya, úton lévő utalás.
Csendesen csak ennyit mondtam:
„Nem pénztelen vagy. Csak hozzászoktál, hogy más fizet helyetted.”
És elmentem.
Később hosszú üzenetet írt. Azzal vádolt, hogy anyagias vagyok. Azt állította, hogy csak próbára tett, mert az igazi nő nem számolgat.
Akkor értettem meg: nem próbára tett. Kihasznált.
A legnagyobb veszteség nem a pénz volt. Hanem az a lassú folyamat, ahogy az ember határai elmosódnak, ha túl sokáig hallgat.
Ma már nem félek nemet mondani. Nem érzem magam bűnösnek, ha tiszteletet várok. Mert egy kapcsolat nem lehet tartós, ha az egyensúly folyamatosan felborul.
Néha az elegáns távozás annyit jelent, hogy felállsz az asztaltól, és soha többé nem fizetsz egy olyan kapcsolatért, amelyben te vagy az egyetlen befektető.
Отправить ответ