Megtanultam egyedül boldogulni, és az életemet a saját döntéseim alapján építettem fel.
Az új ismerősöm, Anton, ötvenkilenc éves. A profilképén elegáns öltönyt visel, őszülő halántékkal, magabiztos tekintettel. Az üzenetváltásaink során udvarias volt, választékosan fogalmazott, mindenféle kétértelmű megjegyzés nélkül. Elsőre kifejezetten korrekt benyomást keltett.
Egy este kíváncsiságból rákerestem a nevére az interneten, és véletlenül rátaláltam a társkereső profiljára. Megnyitottam, és ezt olvastam: „Feleséget keresek. Életkor: 25–32 év. Én: 59.”
Bezártam az oldalt. Úgy gondoltam, ez az ő magánügye. Másnap reggel azonban, mielőtt találkoztunk volna, nem hagyott nyugodni a dolog. Érdekelt, mit mondana, ha nyíltan rákérdeznék.
Anton pontosan érkezett. Magas, ápolt, kifogástalan öltönyben, elegáns órával a csuklóján, finom illattal. Beültünk egy kávézóba, és megbeszéltük a közös projekt részleteit. Tárgyilagosan, lényegre törően beszélt. A munka része zökkenőmentesen zajlott.
Amikor végeztünk, oldottabb lett a hangulat.
– Öröm ilyen profi nővel dolgozni – mondta. – A legtöbben csak beszélnek, de nincs valódi tartalom a szavaik mögött.
Elmosolyodtam, és megköszöntem.
A beszélgetés lassan személyesebb irányt vett.
– Férjnél van? – kérdezte.
– Nem.
– A karrier miatt alakult így?
– Inkább azért, mert nem találkoztam a megfelelő emberrel.
Bólintott, majd elmondta, hogy két éve vált el, és most komoly kapcsolatot keres.
– Társkeresőn próbálkozik? – kérdeztem.
– Igen. Pontosan tudom, mit szeretnék, ezért szűrök.
Nem kerülgettem tovább a témát.
– Láttam a profilját. Harminckét év alatti nőt keres. Ez valóban ennyire fontos?
Nyugodtan válaszolt:
– Igen.
– Miért?
Belekortyolt a kávéjába, majd így szólt:
– Olyan nőt szeretnék, aki még nem fáradt bele az életbe.
Meglepett a válasza.
– Belefáradt? Mit ért ez alatt?
– A velem egykorú nők már túl sok mindenen mentek keresztül. Válások, csalódások, gyerekek, elvárások. Mindent elemeznek. Én könnyedséget szeretnék. Lelkesedést.
Figyeltem az arcát.
– És ön? – kérdeztem csendesen. – Ön nem fáradt?
Elmosolyodott.
– A férfiak másképp öregszenek.
Ezen önkéntelenül felnevettem.
– Ez úgy hangzik, mint egy reklámszlogen – mondtam.
Arca kissé megfeszült.
– Csak őszinte vagyok.
– Nem – feleltem nyugodtan. – Inkább fél.
– Mitől félnék?
– Egy vele egykorú nőtől. Olyantól, aki átlátja önt. Akit nem nyűgöz le egy elegáns öltöny vagy a múlt sikerei.
Néhány másodpercig hallgatott.
– Családot szeretnék – mondta végül halkabban. – Gyereket. Fiatalabb nővel erre nagyobb az esély.
Most már nem éreztem benne fölényt, inkább bizonytalanságot.
– Készen áll arra, hogy hetvenévesen kisgyermeke legyen? – kérdeztem. – Hogy akkor járjon szülői értekezletre, amikor a kortársai már nyugdíjas életet élnek?
Nem válaszolt azonnal.
Abban a pillanatban megértettem: nem csupán fiatal nőt keres. Saját fiatalságát próbálja visszaszerezni. Mintha a másik életkora képes lenne lelassítani az idő múlását.
Udvariasan elköszöntünk.
– Nagyon intelligens nő – mondta búcsúzóul.
– Ez bók? – kérdeztem mosolyogva.
– Inkább… kihívás.
Ahogy kiléptem az utcára, meglepő nyugalmat éreztem. Régebben talán elbizonytalanított volna egy ilyen beszélgetés.
Most azonban nem. Negyvenhat éves vagyok. Önálló, tapasztalt, tisztában vagyok az értékeimmel. Ha valaki ezt fáradtságnak nevezi, akkor igen – belefáradtam az illúziókba.
A legkülönösebb az egészben nem az ő életkora vagy az elvárásai voltak, hanem az a hit, hogy egy fiatalabb partnerrel meg lehet állítani az időt.
Az idő azonban mindannyiunk számára ugyanúgy halad. És nincs az az elegáns karóra, amely visszaforgathatná.
Отправить ответ