Nem azért, mert fösvény lennék, hanem mert mindig másokra gondoltam először.
Van egy fiam, Márk. 32 éves. A felesége, Emma, 28. Fiatalok, modern gondolkodásúak, van lakáshitelük, autójuk, és állandóan azt érzik, hogy a fizetésük nem elég semmire.
Aznap este semmi különös nem történt. Péntek volt. Fáradtan értem haza a munkából, fájt a lábam, zsongott a fejem a számoktól. Megcsörrent a telefonom. A kijelzőn ez állt: „Márk”.
Azonnal tudtam, hogy nem csak úgy, beszélgetni hív.
– Szia, anya… – kezdte óvatos hangon. Ismertem ezt a hangszínt. Ilyenkor pénzről lesz szó. – Van egy kis gond. Ebben a hónapban hiányzik egy összeg a lakáshitel törlesztéséhez. Emma nem kapott prémiumot, az autóm is elromlott. Tudnál segíteni? Nem nagy összeg, csak százezer.
Leültem az előszobában, még a cipőmet sem vettem le. A pénz megvolt. Fél éven át tettem félre, apránként, lemondva kisebb dolgokról. De nem az összeg miatt szorult össze a torkom.
Hanem azért, mert ez már nem először történt.
– Anya? Hallasz? Hétfőig kellene.
És akkor kimondtam valamit, amitől én magam is megdöbbentem.
– Nem.
Csend lett a vonal másik végén.
– Hogyhogy nem? Hiszen mondtad, hogy kaptál jutalmat!
– Igen, kaptam – válaszoltam nyugodtan. – De már elköltöttem.
Ez nem volt teljesen igaz. A pénz még a számlámon volt. De abban a pillanatban rájöttem, hogy ha most megint átutalom, akkor ismét magamat teszem az utolsó helyre. És ez így megy majd tovább, végtelenül.
Egész életemben azt mondogattam: most segítek a gyerekeknek, majd később foglalkozom magammal. Csakhogy az a „később” soha nem jött el.
Nem mentem el gyógyüdülésre, mert Márknak laptop kellett. Több télen át a régi kabátomat hordtam, mert pénz kellett a lakásuk berendezésére. Mindig én voltam az, aki kisegít, aki utal, aki nem kérdez.
Kényelmes anya lettem. Olyan, akire mindig lehet számítani. Olyan, aki soha nem mond nemet.
Másnap szorongva ébredtem. Féltem, hogy újra felhív, és addig beszél, amíg beadom a derekam.
Sétálni indultam, céltalanul. A lábam egy bevásárlóközpontba vitt. A kirakat előtt megálltam. Ott volt egy gyönyörű bunda – elegáns, nőies, pont olyan, amilyet régen titokban elképzeltem magamon.
– Felpróbálja? – kérdezte az eladó.
Majdnem azt mondtam, hogy csak nézelődöm. De végül ezt feleltem:
– Igen.
Amikor belenéztem a tükörbe, alig ismertem magamra. Nem a fáradt, mindig alkalmazkodó nő állt ott, hanem valaki, aki még mindig képes ragyogni.
Nyolcvanezerbe került. Reszketett a kezem, amikor fizettem. De amikor kiléptem az üzletből a táskával, mosolyogtam. Hosszú évek óta először vettem valamit kizárólag magamnak.
Néhány nappal később vacsorára hívtak minket. Az új bundában mentem.
Emma ajtót nyitott, végigmért, majd a bundára nézett.
– Új? – kérdezte hűvös mosollyal. – Márk azt mondta, most nincs pénzed.
Márk kijött a konyhából, meglátott – és az arcán mindent láttam.
– Anya… te komolyan bundát vettél? Mi segítséget kértünk!
Nyugodtan néztem rá.
– Igen, vettem. A saját pénzemből.
– Nekünk lakáshitelünk van! Ez felelősség!
– Tudom – feleltem csendesen. – De az a ti döntésetek volt. Én szeretlek benneteket, de nem lehetek minden problémátok megoldása.
A vacsora feszült volt. A levegő tele kimondatlan szemrehányással. Mégis, belül furcsa nyugalmat éreztem. Nem bűntudatot. Hanem felszabadultságot.
Nem lettem rossz anya. Ha valódi baj történne, segítenék. De rájöttem valamire: a szeretet nem jelent határtalan önfeláldozást.
Később Márk egyedül jött el hozzám. Leült a konyhámban, mint régen.
– Soha nem gondoltam bele, mennyi mindent adtál fel miattunk – mondta halkan.
Talán nem volt igazi bocsánatkérés. De kezdetnek elég volt.
52 évesen abbahagytam, hogy „kényelmes” anya legyek. Megtanultam nemet mondani.
És a világ nem omlott össze. Ők megoldották a helyzetet. Felelősséget vállaltak a saját döntéseikért.
Néha egy nő életében a legnagyobb fordulat egyetlen szóval kezdődik.
Отправить ответ