Kihúzta a székemet, figyelmesen hallgatott, érdeklődő kérdéseket tett fel. Magabiztosan beszélt a munkájáról, projektjeiről, üzleti partnereiről. Egy nemzetközi építőipari vállalatnál dolgozott vezetőként, jó autót vezetett, elegánsan öltözködött, és látszott rajta, hogy hozzászokott ahhoz, hogy elismeréssel nézzenek rá.
Negyvenöt éves voltam akkor. Soha nem voltam modell, és nem is akartam az lenni. De mindig igyekeztem harmóniában lenni a testemmel. Sportolok, odafigyelek az étkezésre, ápolom magam. 170 centi magas vagyok, 46-os méretet hordok. Jól éreztem magam a bőrömben, és Márk előtt eszembe sem jutott, hogy bármi „javítanivaló” lenne rajtam.
A harmadik randin, egy kávézóban történt az, amire egyáltalán nem számítottam. Ő kávét ivott, én teát. A beszélgetés könnyed volt, mígnem hirtelen elhallgatott, és hosszan, méricskélő tekintettel nézett rám.
– Tetszel nekem – mondta. – Vonzó nő vagy.
Elmosolyodtam, azt hittem, bók következik.
– Viszont hamarosan több fontos esemény vár rám. Üzleti vacsorák, fogadások, befektetői találkozók. Ott mindennek… tökéletesnek kell lennie.
– Mit értesz ez alatt? – kérdeztem.
Egy pillanatig habozott.
– Egy férfi az én szintemen nem jelenhet meg akárkivel. Te tényleg csinos vagy. De ha leadnál öt-hét kilót, az még jobb lenne.
A szavai hidegen csengtek. Egy másodpercig nem tudtam megszólalni. Aztán végigmértem őt. Az ingét, amely kissé feszült rajta. A hasát, amit felálláskor reflexszerűen behúzott. Az állát, amely lehajtott fejjel kettőnek tűnt.
– Tehát ahhoz, hogy melletted állhassak, meg kell változtatnom a testemet? – kérdeztem nyugodtan.
– Ne dramatizáld – felelte leereszkedő mosollyal. – Szeretem a rendet. Az ideált. És ez neked is jót tenne.
Nem vitatkoztam. Hazamentem, de belül furcsa ürességet éreztem.
Mégis elmentem a negyedik találkozóra. Nem azért, mert reméltem valamit, hanem mert le akartam zárni a dolgot. Előtte vettem egy egyszerű mérőszalagot, és betettem a táskámba.
Az étteremben az ablak mellett ültünk. Ő steaket és bort rendelt, én csak egy salátát.
– Örülök, hogy elgondolkodtál azon, amit mondtam – jegyezte meg elégedetten. – Egy nőnek emelnie kell a férfi presztízsét.
– Egyetértek – bólintottam. – Egy kapcsolatban fontos az összhang.
Összeráncolta a homlokát.
– Mire célzol?
Elővettem a mérőszalagot, és az asztalra tettem. Megdöbbenve nézett rám.
– Ez most komoly?
– Teljesen. Ha már paraméterekről és tökéletességről beszélünk, mérjünk mindent. Ha én nem felelek meg a te elvárásaidnak, szeretném tudni, te megfelelsz-e az enyémeknek.
Elvörösödött.
– Ez nevetséges.
– Az nevetséges – válaszoltam halkan –, hogy egy nő értékét kilogrammokban próbálod meghatározni.
A levegő megfeszült közöttünk.
– Csak segíteni akartam, hogy a legjobb formádat hozd – mondta védekezően.
– A legjobb formám nem a mérlegen múlik – feleltem. – Hanem azon, mennyire tisztelem magam.
Abban a pillanatban világossá vált: nem a súlyról van szó. Hanem a hozzáállásról. Arról, hogy ő egy embert lát-e bennem, vagy csupán egy státuszszimbólumot.
Visszatettem a mérőszalagot a táskámba.
– Az igazi ideál a tisztelettel kezdődik – mondtam. – És azt nem lehet centiméterrel mérni.
Felálltam, kifizettem a saját részemet, és elmentem.
Odakint hűvös volt a levegő. Mély levegőt vettem, és különös könnyedséget éreztem. Nem fogytam egy grammot sem, mégis szabadabb lettem.
Egy héttel később üzent: „Félreértetted, amit mondtam.”
Nem válaszoltam.
Mert pontosan értettem.
Az ember értéke nem számok kérdése. És az igazi kapcsolat soha nem feltételekkel kezdődik.
Отправить ответ