Ahogy telt az idő, egyre több és több került a tetőre. Az épület különös, már-már ijesztő látványt nyújtott. A faluban először csak nézték, aztán elindultak a suttogások.
— Láttad, mit csinál a házával?
— Láttam… A férje halála óta mintha nem lenne önmaga.
Egy éve maradt egyedül. Csendes volt, visszahúzódó, alig beszélt valakivel. Most pedig a tetőn dolgozott nap mint nap, mintha valami láthatatlan veszély ellen készülne. Sokan azt hitték, megzavarodott. Mások szerint betörőktől fél. Akadtak olyanok is, akik egészen képtelen történeteket találtak ki.
Senki sem figyelte meg igazán, milyen gondossággal dolgozik. Minden egyes cölöpöt saját maga választott ki. A fa csak száraz és erős lehetett. A hegyeket precízen faragta, meghatározott szögben. Nem összevissza helyezte el őket, hanem átgondolt rend szerint. Pontosan ismerte a tető minden gyenge pontját, tudta, hol kell megerősíteni a szerkezetet.
Egy nap az egyik szomszéd mégis rákérdezett:
— Miért csinálod ezt? Félsz valamitől?
Az asszony nyugodtan ránézett.
— Védelem.
— Mitől?
— Attól, ami jönni fog.
Nem magyarázott többet.
Az ősz szeles volt, több ház teteje is megsérült a faluban. De az igazi próbatétel csak télen érkezett.
December közepén rendkívüli havazás csapott le a vidékre. A hó nehéz és vizes volt, gyorsan vastag rétegben tapadt meg a tetőkön. Az éjszaka folyamán baljós reccsenések hallatszottak. Az egyik ház teteje beszakadt, majd nem sokkal később egy másiké is. Az emberek lapátokkal rohantak ki, próbálták ledobálni a havat, de az újra és újra felgyűlt.
Reggelre világossá vált valami különös.
Az idős asszony házán a hó nem maradt meg vastag rétegben. A hegyes fa cölöpök megtörték a hótömeget, kisebb részekre osztották, amelyek lecsúsztak a tetőről, mielőtt túl nagy súlyt képezhettek volna. A szerkezet nem roskadt meg.
Amikor a vihar elcsendesedett, az ő háza volt az egyetlen, amelynek a teteje sértetlen maradt.
A falubeliek némán álltak, és értették meg lassan az igazságot. Amit különcségnek vagy őrültségnek gondoltak, valójában előrelátás volt.
A férje egész életében ács volt. Az utolsó éveiben gyakran beszélt arról, hogy a telek megváltoztak, a hó nehezebb lett, és a régi tetők nem biztos, hogy kibírják a terhelést. Közösen gondolkodtak megoldásokon, rajzokat készítettek, számoltak. A férfi halála után a jegyzetek a fiókban maradtak.
Az asszony azonban nem feledte el őket.
Nyáron és ősszel csendben megvalósította mindazt, amit együtt terveztek. Nem próbált senkit meggyőzni. Tudta, hogy nem hinnének neki.
A vihar után a szomszédok már nem suttogva beszéltek róla. Tanácsot kértek. Meg akarták tanulni, hogyan erősíthetik meg a saját házukat. Most már nem egyedül mászott fel a létrán.
Az a tél fontos leckét adott a falunak. Nemcsak a természet erejéről, hanem az emberi ítélkezésről is. Milyen könnyen bélyegzünk meg valakit pusztán azért, mert nem értjük, mit tesz.
Néha az, ami első pillantásra furcsának tűnik, nem őrültség. Hanem előrelátás.
És néha csendes emléket állít annak, akinek a gondolatai még mindig védelmet nyújtanak.
Отправить ответ