A fekete terepjáró motorja halkan duruzsolt mögötte, mintha türelmesen várná a jelenet végét. A szomszédok függönyei megmozdultak. Az utcában ritkán állt meg ilyen autó.
Zsófia néni először nem ismerte fel.
A férfi közelebb lépett a kapuhoz. A mozdulataiban volt valami ismerős — az a kissé óvatos, mintha a jobb lábát még mindig kímélné. A tekintete azonban már nem volt megtört. Tiszta volt. Éber. Élő.
— Jó estét, Zsófia néni — szólalt meg csendesen.
A hang.
Az a rekedtes, kissé mély tónus.
Zsófia néni keze megfeszült a kapu kilincsén.
— Pál…? — suttogta hitetlenkedve.
A férfi elmosolyodott.
— Igen. Pál.
A következő pillanatban mintha az elmúlt hét minden kétsége, minden önvádja egyszerre zuhant volna rá. Az éjszakák, amikor azon rágódott, mit tett. Amikor Marika köhögését hallgatta a sötét szobában, és arra gondolt: „Fejetlen voltam. Felelőtlen.”
Most pedig itt állt előtte az a férfi — nem hajléktalanként, nem összeroskadva, hanem egyenes háttal.
Katalin kilépett az ajtón, Marika mögötte kukucskált, takaróba csavarva.
Pál lassan levette a kesztyűjét.
— Nem tudtam aznap mindent elmondani — kezdte. — És talán nem is hitte volna el. Három hete raboltak ki. A pénztárcámat, a telefonomat, az irataimat mind elvitték. Egy üzleti útról tartottam haza. A bankkártyáimat azonnal letiltották, de amíg az új okmányok elkészültek… az utcán találtam magam. Senki nem hitt nekem. Senki nem adott egy falatot sem.
A hangja nem volt drámai. Inkább fáradt.
— A jegy, amit maga adott, elég volt, hogy eljussak a bátyámhoz a megyeszékhelyre. Ő segített. Ügyvéd, rendőrség, minden elindult. Kiderült, hogy egy banda csinálta, több embert is kifosztottak. Már elfogták őket.
Ilona ablaka a túloldalon halkan becsapódott. Valaki nagyon figyelt.
Pál Zsófia szemébe nézett.
— Tudja, mit mondtak nekem a rendőrök? Hogy csoda, hogy életben maradtam. Azon az éjszakán mínusz nyolc fok volt. Ha nem eszem aznap… ha nem jutok el a pályaudvarra…
Nem fejezte be.
A csend sűrű lett közöttük.
— Nem a pénz mentett meg — folytatta halkan. — Hanem az, hogy valaki emberként nézett rám. Amikor már én sem hittem, hogy az vagyok.
Zsófia néni szeme megtelt könnyel. Gyorsan elfordította a fejét.
— Ugyan már… csak ebéd volt — motyogta.
Pál a fejét rázta.
— Nem. Az nem „csak” ebéd volt.
A következő pillanatban kinyitotta az autó hátsó ajtaját. Egy nagy, gondosan csomagolt dobozt emelt ki, majd még egyet.
— Tudom, hogy ez nem visszafizetés. Azt nem lehet. De szeretném, ha elfogadnák.
A dobozokból téli csizma, vastag kabát, takarók és élelmiszer csomag került elő. Márkás, új darabok. Nem hivalkodó, de minőségi.
Marika szeme felcsillant a csizma láttán.
Zsófia néni hátralépett.
— Ezt nem fogadhatom el…
— De igen — mondta Pál határozottan. — És nem ez az egész.
Elővett egy borítékot.
— Egy alapítványt vezetek. Kisvállalkozókat és rászoruló családokat támogatunk. Az elmúlt napokban utánanéztem magának. Tanár volt harmincöt évig. Kiemelkedő eredményekkel. Most pedig savanyúságot árul a piacon, mert a nyugdíja nem elég.
Zsófia arca elsápadt.
— Nem kellett volna…
— De kellett. Mert az ilyen emberek miatt érdemes csinálni, amit csinálok.
A borítékban szerződés volt. Egy havi rendszeres támogatásról. És egy egyszeri nagyobb összegű utalásról, amely fedezte Katalin tartozásainak jelentős részét.
Katalin keze remegni kezdett.
— Ez… ez tévedés…
— Nem — felelte Pál. — Ez döntés.
A szomszédok ajtói ekkor már nyíltan nyitva voltak. Suttogás futott végig az utcán. Ilona személyesen lépett ki a kapuján, mintha véletlenül arra járna.
Pál odafordult hozzá.
— Ön volt az, aki elzavart aznap.
Ilona arca elvörösödött.
— Hát… manapság nem lehet tudni, ki kicsoda…
— Pontosan — mondta Pál csendesen. — Nem lehet tudni.
A terepjáró fényszórói még mindig világítottak. Az utca sötét aszfaltján hosszú árnyékok nyúltak végig.
Zsófia néni ekkor értette meg valamit.
Aznap a piacon nem pénzt adott. Nem ebédet. Hanem döntést hozott. Egyetlen pillanat alatt. A józan számítás ellenében. A saját félelme ellenére.
És az a döntés visszatért hozzá.
Nem csodaként. Nem meseként.
Hanem következményként.
Pál még egyszer megszorította a kezét.
— A világ tele van Ilonákkal — mondta halkan. — De néha elég egyetlen Zsófia.
Az autó lassan elindult. A motor zaja elhalkult a sarkon túl.
Az utcában még percekig csend volt.
Marika végül kibontotta a csizmás dobozt, és felpróbálta. Pont jó volt.
Zsófia néni leült a tornác lépcsőjére. A hideg már nem tűnt olyan élesnek.
Egy hét alatt minden megváltozott.
De nem a terepjáró miatt.
Hanem egy doboz hajdina és egy darab kenyér miatt.
És azért, mert amikor mindenki félrenézett, ő nem tette.
Отправить ответ