Líza közelebb hajolt a kisbabához, mintha attól félne, hogy valaki meghallja. A hangja alig volt hallható, mégis a csendes kórteremben minden szava élesen visszhangzott.
— Most már tudni fogod, mikor jön, — suttogta a húgának.
Pislogtam egyet. A szívem egy ütemre kihagyott.
— Ki jön? — kérdeztem, próbálva nyugodtnak tűnni, bár hideg futott végig a hátamon.
Líza felnézett rám, és olyan komolysággal nézett, ami túl érett volt a korához.
— Az, aki éjszaka az ajtónál áll, — válaszolta teljes természetességgel.
A nővér, aki addig csendben igazgatta a készülékeket, egy pillanatra megmerevedett. A szobában hirtelen túl nagy lett a csend — csak az újszülött halk légzése és a monitor egyenletes pittyegése hallatszott.
— Líza, drágám… kiről beszélsz? — próbáltam mosolyogni, de a hangom feszülten csengett.
Megvonta a vállát.
— Kedves. Csak apának nem szabad tudnia róla.
A mondat olyan természetesen hangzott, hogy ettől lett igazán ijesztő. Eszembe jutott, hogy pár hónapja Líza már emlegetett egy „barátot”, aki éjszaka jön hozzá. Akkor csak gyermeki fantáziának gondoltuk. Most azonban minden más fényben tűnt fel.
Óvatosan visszavettem a babát a karjaimba. Líza nem tiltakozott, csak tovább nézte a húgát, mintha valami láthatatlan kapcsolat alakult volna ki köztük.
— Fáradt vagy, kicsim — mondtam halkan. — Ülj le egy kicsit mellém.
Szót fogadott, leült a székre, lábait lóbálta. Ujjai idegesen gyűrték a ruhája szélét, a tekintete azonban szokatlanul komoly maradt.
Amikor pár percre kivitték a folyosóra, egyedül maradtam a babával és a gondolataimmal. Líza szavai újra és újra visszhangoztak bennem. Miért mondta ezt? És miért ilyen biztosan?
Este megérkezett a férjem — boldogan, meghatódva, fényképezett, nevetett. Líza szokatlanul csendes volt. Amikor megkérdezte tőle, szereti-e a kishúgát, csak annyit mondott:
— Most már ketten vagyunk.
Ő mosolygott, de én újra megborzongtam.
Később, amikor a szoba félhomályba burkolózott, Líza odasúgta:
— Anya… te is látod őt, ugye?
— Kit? — kérdeztem halkan.
Elgondolkodott.
— Azt, aki mosolyog, amikor alszol. Azt mondta, vigyázni fog ránk.
A gyomrom összeszorult. Eszembe jutottak az éjszakák, amikor úgy ébredtem fel, mintha valaki állna az ágy mellett. Mindig a fáradtságra fogtam.
— Líza, ez csak képzelet — mondtam, de a hangom nem volt meggyőző.
Hosszasan nézett rám.
— Nem. Igazi. De nem kell félni tőle. Szereti a kisbabákat.
Aztán nyugodtan visszasétált az apjához, mintha semmi különös nem történt volna.
A következő napokban otthon minden látszólag rendben volt. Líza gondoskodó nagytestvér lett: pelenkát hozott, altatódalt dúdolt, gyengéden megsimogatta a baba fejét. Mégis, néha hallottam, ahogy egyedül beszél valakihez az üres szobában.
Egy este ezt suttogta:
— Ma nem lehet, anya még ébren van.
Beléptem. A bölcső mellett ült. Rajta kívül senki sem volt bent.
— Kihez beszélsz? — kérdeztem.
Nyugodtan rám nézett.
— Ahhoz, aki megígérte, hogy semmi rossz nem történik velünk.
Majd halkan hozzátette:
— De azt mondta, úgysem fogsz hinni nekem.
Válaszolni akartam, de abban a pillanatban a bölcső magától enyhén megmozdult. Az ablakok csukva voltak, levegő sem rezdült.
Dermedten álltam. Líza csak halványan elmosolyodott.
— Látod? — mondta csendesen. — Itt van.
És akkor éreztem először igazi félelmet — nem magam miatt, hanem azért, mert a lányom talán tud valamit, amit én soha nem fogok megérteni.
Отправить ответ