Amara nem lépett hátra egyetlen centit sem. Nyugodtan állt, mintha a „csak egy takarítónő” szavak nem is érintették volna. A háttérben tovább csilingeltek a poharak, szólt a zene, a nevetések még ott lebegtek a levegőben, de körülöttük hirtelen megfagyott a pillanat.
Amara egyenesen Daniel szemébe nézett. Harag nélkül, könnyek nélkül. Pont ez a nyugalom tette őt idegessé.
— Egy takarítónő? — ismételte halkan. — Érdekes.
A piros ruhás nő mellette zavartan elfordította a tekintetét. Néhány vendég abbahagyta a beszélgetést, figyelmük rájuk szegeződött.
Daniel erőltetett mosollyal próbálta elütni a helyzetet.
— Igen, csak segít otthon — mondta hangosabban, mintha ezzel lezárhatná a témát.
Amara azonban előrelépett.
— Segítettem, — mondta nyugodtan. — Amikor nem tudtad fizetni a lakbért. Amikor éjszakákon át az első projekteden dolgoztál. Amikor senki sem hitt benned.
Suttogás futott végig a termen. A zene tovább szólt, de már senki sem figyelt rá.
— Amara… — sziszegte Daniel. — Ne csinálj jelenetet.
— Jelenetet? — kérdezte halkan. — A jelenetet te kezdted el, amikor úgy döntöttél, hogy átírod az igazságot.
A hangja csendes volt, mégis mindenki hallotta. Nem kiabált, és éppen ettől lett súlyos minden szava.
A színpadon a műsorvezető már a prezentáció kezdetét jelentette be, de a vendégek tekintete továbbra is rajtuk maradt.
Amara lassan elővett egy vékony mappát a táskájából.
— Ma reggel kétségbeesetten kerested a prezentációdat — mondta. — Felforgattad az egész házat.
Daniel arca elsápadt.
— Mi ez?
— A bemutatód biztonsági másolata, — felelte nyugodtan. — Mindig készítettem egyet. Tudtam, hogy egyszer el fogsz veszíteni valami fontosat.
A csend szinte tapinthatóvá vált.
— Te lemásoltad a fájljaimat? — kérdezte rekedten.
— Nem, — mondta Amara. — Megmentettelek saját magadtól.
A körülöttük álló vezetők felé fordult.
— Tudják, hány éjszakát töltött munkával? Én sem. Mert valakinek közben fenn kellett tartania az életét — az otthont, a nyugalmat, a rendet. A siker soha nem egyetlen ember munkája.
Egy menedzser idegesen köhécselt. Lidia csendben hátralépett.
Daniel közelebb ment hozzá.
— Elég volt. Add ide, és menj haza.
Amara először mosolyodott el azon az estén. De ez a mosoly hideg volt.
— Nem, Daniel. Én már nem megyek el. Most érkeztem meg igazán.
Bedugta az USB-kulcsot a projektorba. A nagy képernyő felvillant. A címoldalon nem egy név szerepelt, hanem kettő:
Daniel Kofi & Amara Kofi
Meglepett moraj futott végig a termen.
— Mit jelentsen ez? — kérdezte Daniel sápadtan.
— Azt, hogy az ötlet nem csak a tiéd volt, — válaszolta nyugodtan. — Te beszéltél, én rendszereztem. Te álmodtál, én formát adtam neki. Aztán amikor megérkezett a siker, kitöröltél a történetből.
Daniel gyorsan megpróbálta kihúzni a pendrive-ot, de már késő volt. A vezetők látták a megjegyzéseket, javításokat — az ő munkáját.
— Ez félreértés… — hebegte.
Amara lassan megrázta a fejét.
— Nem. Ez az igazság, amit túl sokáig rejtettél.
Kikapcsolta a projektort, felvette a táskáját, és elindult a kijárat felé.
— Nem azért jöttem, hogy tönkretegyek téged, — mondta csendesen. — Azért jöttem, hogy ne tegyem tönkre többé saját magamat.
Az ajtó szinte hangtalanul záródott be mögötte.
A teremben maradt a feszült csend, a drága parfümök illata és egy férfi, aki hirtelen rádöbbent, hogy sokkal többet veszített, mint gondolta.
Odakint hűvös esti levegő fogadta Amarát. Mélyen belélegzett, mintha évek óta először lélegezne igazán.
A telefonja rezgett — Daniel hívta.
Néhány másodpercig nézte a kijelzőt… majd elutasította a hívást.
A város fényei ragyogtak körülötte, és először érezte, hogy ezek a fények neki is szólnak.
Azon az estén senki sem a prezentációról beszélt. Mindenki arról a nőről beszélt, akit valaki „csak takarítónőnek” nevezett — és aki emelt fővel távozott.
Így kezdődött Amara új élete: egy nőé, aki többé nem volt hajlandó láthatatlanná válni.
Отправить ответ