– Azt hiszed, csak koldulni ülök itt – mondta anélkül, hogy felnézett volna. – Pedig nem véletlenül vagyok itt. Figyelem az embereket… már nagyon régóta.
Zsuzsanna hátán hideg borzongás futott végig. Legszívesebben legyintett volna az egészre, de az a nyugtalan érzés, amely az előző este óta nem hagyta el, arra késztette, hogy maradjon.
– Tegnap este – folytatta az asszony – egy autó állt meg a házad előtt. Láttam egy férfit. Sokáig állt a bejáratnál, körülnézett. Nem úgy viselkedett, mint aki valakit vár… hanem mint aki rád vár.
Zsuzsanna elsápadt. Azonnal felvillantak benne a múlt emlékei: a nehéz válás, az exférje fenyegető üzenetei, a kimondatlan ígéretek, hogy még „beszélniük kell”.
– Honnan tudja, hol lakom? – kérdezte halkan.
Az idős asszony szomorúan elmosolyodott.
– Többet látok, mint gondolnád. Az emberek elsétálnak mellettem, észre sem vesznek. De éppen ezért látom meg azt, amit mások nem. Főleg a veszélyt.
Felemelte a fejét, és a tekintete váratlanul tiszta volt.
– Tegnap valaki sokáig várakozott a házadnál. Aztán bement. Nem tudtam közelebb menni, de egy dolgot megértettem: nem lett volna szabad hazamenned.
Zsuzsanna szíve hevesebben vert. Eszébe jutott, hogy néhány nappal korábban a zár furcsán működött, mintha valaki babrált volna vele. Akkor nem foglalkozott vele.
– Miért nem mondta ezt előbb? – kérdezte.
– Mert nem voltam biztos benne – válaszolta csendesen az asszony. – De tegnap este már tudtam.
Zsuzsanna olyan erősen szorította a táskáját, hogy elfehéredtek az ujjai. Az egész helyzet valószerűtlennek tűnt, mégis valami belül azt súgta, hogy igaz.
Azonnal felhívta a szomszédját. A nő remegő hangon szólt bele.
– Zsuzsanna… minden rendben veled? Éjjel itt volt a rendőrség. Valaki betört a lakásodba. A szomszédok zajt hallottak… mindent felforgattak odabent.
A világ egy pillanatra megállt. Zsuzsanna alig kapott levegőt.
– És… tudják, ki volt? – kérdezte rekedten.
– Nem. Mire a rendőrök megérkeztek, már elmenekült.
A telefon majdnem kicsúszott a kezéből. A hideg reggel, az utca zaja, az idős asszony szavai – minden hirtelen összeállt.
Lassan felemelte a tekintetét.
– Maga megmentette az életemet – suttogta.
Az asszony finoman megrázta a fejét.
– Nem. Te mentetted meg magad. Mert hallgattál rám.
Csend telepedett közéjük. Az emberek tovább siettek, mintha semmi különös nem történne. Zsuzsanna hirtelen más szemmel nézett a nőre: nem egy láthatatlan koldust látott, hanem valakit, akit az élet megtanított észrevenni azt, amit mások nem látnak.
– Miért ül itt minden nap? – kérdezte.
Az asszony sóhajtott.
– Néha könnyebb árnyéknak lenni. Az emberek több mindent mondanak el azok előtt, akiket nem vesznek észre.
Aznap Zsuzsanna nem ment be dolgozni. Feljelentést tett, kicseréltette a zárakat, és néhány napra egy barátnőjéhez költözött. Minden lépés nehéz volt, de közben egyre erősebb hálát érzett – hogy időben kapott figyelmeztetést.
Néhány nappal később visszatért a gyógyszertár melletti helyre.
De az idős asszony már nem volt ott.
Csak egy kopott szőnyegdarab és egy üres fémbögre maradt utána.
Zsuzsanna megkérdezte a kioszk eladóját:
– Hová lett az a néni, aki itt szokott ülni?
Az eladó értetlenül nézett rá.
– Milyen néni? Itt hetek óta nem ül senki.
Zsuzsannán hideg borzongás futott végig. Lassan lehajolt, és felvette a bögrét. Az alján egyetlen érme feküdt — az, amelyet azon a reggelen nem tudott beledobni.
Attól a naptól kezdve Zsuzsanna soha többé nem ment el közömbösen a segítségre szorulók mellett. És valahányszor félelmet vagy magányt érzett, eszébe jutottak a csontos ujjak a csuklóján és a halk hang:
„Annyi jót tettél velem…”
A mai napig nem tudja, ki volt valójában az idős asszony. De egy dologban biztos: néha egy apró jóság elég ahhoz, hogy teljesen megváltoztassa egy ember sorsát.
Отправить ответ