Csak abban reménykedtem, hogy nem dob még egy csomag édességet a kosárba. Fáradt voltam, ideges és tele aggodalommal.
Előttünk egy idős hölgy állt, közel lehetett a nyolcvanhoz. Alacsony, gondosan öltözött, finom, remegő kezekkel. A bevásárlókocsijában csak a legszükségesebb dolgok voltak: kenyér, tej, konzervleves, egy zsák krumpli és egy almás pite. Semmi luxus, semmi felesleges.
Amikor a pénztáros kimondta a végösszeget, a néni megtorpant. Hosszú másodpercekig nézte a kijelzőt, mintha azt várná, hogy a számok maguktól megváltoznak. Aztán elővette a bankkártyáját és lehúzta.
Elutasítva.
A pénztáros újra megpróbálta.
Ismét elutasítva.
A sorban halk morajlás indult. Valaki türelmetlenül felsóhajtott, egy férfi mögöttem halkan megjegyezte, hogy „ez mindig így van”. A levegő feszült lett. Az idős asszony lesütötte a szemét.
– Visszateszem a pitét… – suttogta halkan, és már nyúlt is érte.
Nem gondolkodtam.
– Nem szükséges. Kifizetem – mondtam egyszerűen.
Odaérintettem a saját kártyámat a terminálhoz. A fizetés sikeres volt. A pénztáros meglepetten nézett rám, de nem szólt semmit. Az idős hölgy felém fordult, szemében könnyek csillogtak.
– Drága gyermekem… vissza fogom adni. Ígérem.
Finoman megráztam a fejem.
– Nem kell. Kérem, vigye nyugodtan.
A kisfiam lelkesen integetett neki.
– Szia, nagyi! Szép napot!
A néni könnyes mosollyal távozott.
Nem éreztem magam hősnek. Inkább egy kis félelem motoszkált bennem, hiszen nekünk sem volt sok pénzünk. De tudtam, hogy vannak pillanatok, amikor valaki méltósága többet ér, mint néhány bankjegy.
Két nappal később újra ugyanabba az üzletbe mentünk.
Ahogy beléptünk, a fiam hirtelen felkiáltott:
– Anya, nézd!
Felnéztem – és megdöbbentem.
A bejáratnál egy asztal állt, rajta gondosan összeállított papírzacskók élelmiszerekkel. Fölötte egy tábla:
„Azoknak, akiknek ma nehéz. Vegyenek belőle ingyen.”
Az asztal mellett ott állt ugyanaz az idős hölgy.
Most azonban más volt a tartása. Egyenesebben állt, az arcán nyugodt, meleg mosoly ült. Amikor meglátott, azonnal felismert.
– Kerestem magát – mondta meghatottan. – Nem tudtam visszaadni a pénzt úgy, ahogy ígértem. De máshogyan igen.
Elmesélte, hogy nyugdíjas tanítónő. Beszélt néhány régi ismerősével és egykori tanítványával az esetről – anélkül, hogy a nevemet említette volna. Csak annyit mondott, hogy egy idegen segített rajta egy nehéz pillanatban.
Az emberek reagáltak.
Valaki lisztet hozott, más tésztát, konzerveket, krumplit. Az üzlet vezetése engedélyezte, hogy létrehozzák ezt a kis „segítő sarkot”. Aki rászorul, vihet belőle, aki tud, hozhat is valamit.
– Maga megmutatta, hogy a jóság még létezik – mondta halkan. – Én csak továbbadtam.
Könny szökött a szemembe. Azt hittem, egy apró, jelentéktelen dolgot tettem. De abból az apró gesztusból valami nagyobb született.
Néhány nap alatt az asztal megtelt. Az emberek megálltak, mosolyogtak egymásra, néha beszélgetni kezdtek. Az a hely, ahol korábban türelmetlen sóhajok hallatszottak, most csendes együttérzéssel telt meg.
A kisfiam ismét integetett.
– Szia, nagyi!
És akkor megértettem valamit: a gyerekek nem a blokk végösszegére emlékeznek. Hanem a tettekre.
Talán egy nap, amikor ő áll majd sorban valahol, eszébe jut ez a pillanat, és habozás nélkül kimondja:
– Ne aggódjon. Majd én kifizetem.
Отправить ответ