— Ideje rendszert vinni a dolgokba. Így elkerülhetjük a félreértéseket.
Azt hittem, a közös költségekről vagy a jövőbeli terveinkről akar beszélni. Ehelyett elővett a zsebéből egy gondosan összehajtott papírt. Széthajtotta, és elém tolta.
A tetején vastag betűkkel ez állt: „A te feladataid”.
Nem az, hogy „a mi feladataink”. Nem javaslat. Hanem kijelentés.
Minden nap friss ételt főzni.
Hetente legalább háromszor mosni.
A lakást naponta rendben tartani.
Bevásárolni az előre megírt lista alapján.
Nem hagyni előző napi ételt a hűtőben.
Kétszer is végigolvastam. Aztán harmadszor is, hogy biztos legyek benne, jól látom.
— És a te feladataid hol vannak? — kérdeztem nyugodtan.
Megvonta a vállát.
— Én dolgozom egész nap. Fáradtan jövök haza. Logikus, hogy te intézed a háztartást. Hiszen itthon vagy.
Otthonról dolgozom, komoly projekteken, határidőkkel. De számára ez láthatóan nem számított „igazi” munkának.
— Szerinted ez így igazságos? — kérdeztem.
— Így természetes — válaszolta magabiztosan.
Néhány hónappal korábban még arról beszélt, mennyire tiszteli az önálló nőket. Most pedig egy listát adott a kezembe, mintha alkalmazott lennék a saját lakásomban.
Nem is maga a lista döbbentett meg igazán, hanem az a megingathatatlan bizonyosság, amellyel elém tette.
Összehajtottam a papírt, és visszacsúsztattam elé.
— Rendben. Adj egy napot, hogy átgondoljam.
Várta a vitát. Talán könnyeket is. Én azonban csak elmosolyodtam.
Másnap korán keltem. Friss reggelit készítettem, ahogyan szereti. A tányérja mellé letettem egy másik papírt.
Amikor kijött a konyhába, észrevette.
— Ez meg mi?
— Az én feltételeim. Hogy ne legyen félreértés.
Csendben olvasni kezdte:
Tiszteld a munkámat és az időmet.
Osszuk meg egyenlően a házimunkát.
Intézd önállóan a saját alapvető dolgaidat.
Fizesd a lakhatási költségek felét.
Ha ezek nem felelnek meg, három napon belül költözz el.
Felnézett rám.
— Ez ultimátum?
— Nem. Határok.
A hangja megemelkedett. Hagyományokról beszélt, „normális” szerepekről, arról, hogy túlreagálom. Azt mondta, csak rendet akart.
De ez nem a mosogatásról vagy a tegnapi tésztáról szólt. Hanem tiszteletről.
A következő napok feszülten teltek. Szándékosan hagyta szanaszét a dolgait, mintha bizonyítani akarná, hogy nélküle nem boldogulok.
A negyedik napon felhívtam egy költöztető céget.
Amikor megérkeztek, elsápadt.
— Ezt nem gondolod komolyan.
— De igen.
A holmiját előző este összepakoltam. Rendszerezetten, higgadtan. Nem volt jelenet, nem volt kiabálás. Csak döntés.
— Meg fogod bánni — mondta az ajtóban.
Nyugodtan néztem rá.
— Az egyetlen, amit bánok, hogy nem tettem meg hamarabb.
Amikor bezárult mögötte az ajtó, a lakás csendes lett. Igazi, megkönnyebbült csend.
Kinyitottam a hűtőt, kivettem a tegnapi ételt, és megmelegítettem. Leültem az asztalhoz, és hirtelen sokkal finomabbnak tűnt, mint bármikor.
Néha a legmegdöbbentőbb lépés nem a kiabálás. Hanem a nyugodt „nem”.
Negyvenöt éves vagyok. Van munkám, saját lakásom és önbecsülésem.
És mostantól egy új szabályom is: nincs olyan feladatlista, amelyben nem szerepel a „közösen” szó.
Отправить ответ