A régi falu szélén nyomasztó csend ült. A szél elhalt, a fák mozdulatlanul álltak, mintha maguk is gyászoltak volna. A frissen ásott sír körül emberek gyűltek össze — rokonok, szomszédok, barátok. Búcsút vettek attól az embertől, akit mindenki ismert, tisztelt, szeretett. Most ott feküdt fényes tölgyfa koporsójában, és a falu úgy érezte, mintha egy darab lelke is vele ment volna a föld alá.

A levegő megtelt fájdalommal és imák suttogásával. A nők fekete kendőbe burkolták arcukat, a férfiak komoran álltak, a gyerekek csendben bújtak anyjukhoz. A nap fénye alig hatolt át a felhőkön, mintha maga az ég is gyászolt volna. És akkor — hirtelen — egy távoli, mély, visszhangzó zaj törte meg a némaságot.

Először úgy hangzott, mint távoli mennydörgés. De a zaj közeledett, ritmikusabbá, határozottabbá vált. Paták dobbanása. Egyre hangosabb, egyre gyorsabb. Az emberek riadtan fordultak a hang irányába. A fák közül, mintha a múltból bukkant volna elő, kilépett egy hatalmas fekete mén. Fénylő bundáján csillogott a por, homlokán fehér kereszt alakú folt ragyogott. Egyenesen a sír felé vágtatott.

A nők felsikoltottak, a férfiak hátráltak. De a ló megállt — hirtelen, élesen — néhány lépésre a koporsótól. Nem nyerített, nem rúgott, csak állt. Mozdulatlanul. A szemei sötétek voltak, mélyek, tele fájdalommal, és a koporsóra szegeződtek, mintha pontosan tudná, ki fekszik benne.

Egy idős asszony a tömegben a mellére tette a kezét, és remegő hangon suttogta:
— Ő az… Péter lova.

És mindenki emlékezett.
Péter és a fekete mén elválaszthatatlanok voltak. Együtt dolgoztak a földeken, együtt jártak a vásárokra, és senki más nem ülhetett fel a lóra. A ló csak a gazdájának engedelmeskedett. Amikor Péter meghalt, a ló eltűnt. Senki sem látta többé — egészen eddig a napig.

Megpróbálták elzavarni, de a mén nem mozdult. Csak lehajtotta a fejét, és orrával gyengéden megérintette a koporsót. Ez a mozdulat olyan emberi volt, hogy mindenki lélegzetvisszafojtva nézte. Nem volt kétség — ez búcsú volt.

Néhány perc múlva a ló lassan felemelte fejét, halkan fújt, majd elfordult. Komótosan elindult a fák felé, és senki sem mert az útjába állni. Amikor eltűnt az erdőben, senki sem szólt egy szót sem. Csak a csend maradt, és valami megmagyarázhatatlan érzés, mintha valami szent dolog történt volna.

Aznap este az egész falu erről beszélt. Egyesek azt mondták, az állat megérezte gazdája halálát. Mások hitték, hogy Péter lelke tért vissza a ló alakjában, hogy elbúcsúzzon.

És azon az éjszakán — mesélték később — hallatszott a temető körül a paták halk dobbanása. Lassan, egyenletesen, mintha valaki körbejárta volna a friss sírt. De reggelre minden nyom eltűnt. Csak néhány patanyom vezetett az erdő felé, aztán elhaltak a fűben.

Attól a naptól kezdve a fekete mén legendává vált. A gyerekeknek halkan mesélik a történetet, nehogy elriasszák a csodát. Senki sem tudta meg soha, hogyan tudta a ló, mikor és hova kell jönnie.

Csak az öregasszony, aki elsőként ismerte fel, mondta mindig csendesen:
— Az nemcsak ló volt. Az emlék volt. És az igazi emlék mindig visszatér, hogy elbúcsúzzon.