Hideg, ködös reggel volt. A hegyek némán álltak, sűrű párába burkolózva, a levegő pedig tűlevelek és nedves kő illatát hordozta. Szergej a jól ismert ösvényen haladt, amelyet már számtalanszor bejárt. Szerette ezt a helyet — a csendet, a szabadságot, a természet nyers erejét. De azon a napon valami más volt a levegőben. Valami nehéz, nyugtalanító. Mintha maga a hegy is visszatartaná a lélegzetét.

Minden lépése tompán visszhangzott a kavicsokon. A talaj hirtelen meglazult a lába alatt. Egy kő megcsúszott, aztán egy másik is. Szergej megpróbált félrelépni, de akkor a föld egyszerűen eltűnt alatta. Egy pillanat alatt minden megfordult — a test zuhanásba lendült, a világ kifordult a helyéről. Aztán egy éles fájdalom a vállában, és valami kemény, érdes dolog, amibe az ujjai belekapaszkodtak.

Fa gyökerei. Egyetlen dolog, ami elválasztotta őt a haláltól.

Alatta a semmi tátongott. Tíz, húsz, talán harminc méternyi üres levegő, mélyen lenn sziklák és törmelék. A szél süvített, rángatta a kabátját, cibálta a testét, mintha le akarná tépni a hegyről. A kezei reszkettek, az ujjak véresek voltak, a körmei beszakadtak. Megpróbált kiáltani, de a hangja elveszett a szélben.

Az idő eltorzult. Minden másodperc örökkévalósággá nyúlt. A gyökerek recsegtek, a föld peregni kezdett. Az ereje fogyott, az izmok égtek. A fejében képek villantak — az otthon, a lánya mosolya, a napfény a verandán. Egyetlen gondolat visszhangzott benne újra és újra: ne engedd el.

Fent, az ösvényen két túrázó észrevette a friss omlást. A szélben mintha kiáltást hallottak volna. Az egyik a széléhez rohant, a másik azonnal hívta a mentőket. Tudták, hogy minden másodperc számít.

Tizenöt perccel később a hegyimentők már ott voltak. A kötelek feszesen megfeszültek, a karabinerek csikorogtak, miközben leereszkedtek a meredek sziklákon. A szél hideg volt, metsző és könyörtelen. Amikor az egyik mentő végre meglátta Szergejt, a szíve megállt egy pillanatra — a férfi csak egy kézzel kapaszkodott, a másik karja eltorzult, vérző seb húzódott rajta.

— Tartson ki! — kiáltotta a mentő.

Szergej felnézett, az ajkai megmozdultak, de hang nem jött ki.

A kötél feszült, a fém nyögött. A mentő centiméterről centiméterre haladt lefelé, minden mozdulata életveszélyes volt. Kinyújtotta a karját.
— Nézzen rám! Még egy kicsit, ne adja fel!

És akkor a föld megmozdult. A gyökerek kiszakadtak, és Szergej zuhanni kezdett. Abban a pillanatban a mentő elkapta a karját. A rántás mindkettőjüket megingatta, de a biztosítókötél tartott.

Fent mindenki némán figyelt. Két ember lógott a semmiben, a szél tépte őket, de éltek. Lassan, kimerítő erőfeszítéssel a mentők elkezdték felhúzni őket. A kötelek nyikordultak, a fém csikorgott, a levegő tele volt feszültséggel.

Amikor végre felértek a peremre, Szergej mozdulatlanul feküdt a földön. A szeme az eget nézte, a mellkasa hevesen emelkedett és süllyedt. A kezei remegtek, az arca poros és véres volt, de a szemeiben élt valami, amit már elveszettnek hitt — élet.

A mentők némán álltak körülötte. Aztán egyikük lehajolt, és halkan mondta:
— Maga végig kitartott. Kevesen tudnák ezt megtenni.

Később az orvosok azt mondták, hogy néhány másodperc választotta el a haláltól. Ha a mentők késnek, már késő lett volna. De Szergej csak ennyit felelt:
— Ők mentettek meg a kezükkel. De először a hitem mentett meg.

A történet futótűzként terjedt. Az emberek beszéltek róla — bátorságról, hitről, arról, hogyan képes egyetlen mozdulat megváltoztatni mindent.

Ma azt a sziklát Remény sziklájának hívják. Az utazók megállnak ott, lenéznek a mélybe, és emlékeznek.

Mert néha az élet és a halál között csak egy pillanat van — és egy kéz, amely a megfelelő időben nyúl feléd, képes a lehetetlent valósággá tenni.