A tűzoltó sziréna szinte kettévágta a levegőt, de az utcán az emberek továbbra is kiabáltak, futkostak, telefonjaikkal filmeztek.

Amikor a tűzoltóautó megállt közvetlenül az épület előtt, egy férfi lépett ki belőle — ötvenes éveiben járhatott, fekete, kissé ősz hajjal, megkopott egyenruhában. Fáradtnak tűnt, de elszántnak. Tekintete minden emeletet, minden lángvillanást figyelt. Tudta — odabent emberek vannak.

Szótlanul kinyitotta a rekeszt, és előhúzta a nehéz tömlőt. Társai a szivattyúkat csatlakoztatták, létrákat készítettek elő. Körülöttük zúgás, a megégett műanyag és beton szaga terjengett. A tűz már elérte a felső emeleteket, a hőség pedig olyan erős volt, hogy az aszfalt a lábuk alatt olvadni kezdett.

És ekkor — a zaj, a szirénák és a kiáltások közül — egy női hang hasított át. Éles, kétségbeesett, fájdalommal teli.
– Hol voltak?! Miért ilyen későn?! – kiáltotta egy ősz hajú, hetvenes éveiben járó asszony, akinek kabátja kapkodva, ferdén volt begombolva.

Egyenesen a tűzoltóhoz rohant, aki a tömlőt tartotta, és figyelmen kívül hagyva a veszélyt, szemrehányásokkal árasztotta el. A szemében félelem és düh égett — talán valaki, akit szeretett, odabent rekedt.

A tűzoltó nem válaszolt. Egyenesen a szemébe nézett — tekintetében nem volt harag, sem sértettség, csak összpontosítás. Abban a pillanatban számára csak egy cél létezett — a tűz.

Néhány perc múlva a víz nekicsapódott a lángfalnak. A tűz sziszegett, dörgött, de a tűzoltók kitartottak a végsőkig. Órákig tartó küzdelem után az épület, elszenesedve és élettelenül, végül elcsendesedett.

Másnap a híradóban bemutatták a felvételeket. A bemondónő ünnepélyesen közölte:

„A tűzoltó, Armen Davtyan tizenöt embert mentett meg, köztük egy gyermeket, aki a liftben rekedt. Bátorságáért kitüntetést kapott.”

A nő, aki a riportot nézte, megdermedt. A tegnapi kiáltása visszhangzott az emlékeiben. Szégyen szorította össze a szívét. Megértette, hogy nem a bűnösre kiáltott — hanem arra, aki másokért kockáztatta az életét.

Egy héttel később a szupermarketben meglátta őt — ugyanazt a tűzoltót. A pénztárnál állt, egyszerű kabátban, kenyeret és tejet választott. A nő odalépett hozzá, és remegő hangon mondta:
– Kérem, bocsásson meg… Akkor… nem értettem…

A férfi ugyanazzal a nyugalommal nézett rá, mint azon a napon. Elmosolyodott — fáradtan, de őszintén — és halkan bólintott.
Több szó nem kellett.