A lelátók zsúfolásig megteltek — családok, gyerekek, idősek — mindannyian visszafojtott lélegzettel várták a kezdést. A levegőben feszült csend lebegett, mintha maga a nyugalom készült volna szétrobbanni az izgalomtól. Ma volt a döntő nap, a verseny, amelyről mindenki beszélt. Az emberek azért jöttek, hogy csodát lássanak, hogy szeretteikkel töltsék a napot, és megérezzék az ünnep hangulatát.

A bírók mindent a legapróbb részletekig ellenőriztek, ügyeltek a rendre, készültek a kezdetre. Minden tökéletesnek tűnt — és éppen az ilyen pillanatokban történnek a dolgok, amelyekre senki sem számít. A bírók megfeszültek, az edzők egymásra néztek — és hirtelen, mintha a semmiből bukkant volna elő, egy hatalmas fekete csődör robbant be az arénába. Az ereje szinte tapintható volt: előrerohant, megrázta fejét, vágtába lendült, akadályokat ugrott át, és nem engedte, hogy bárki megállítsa. Ez a ló maga volt a szabadság és a megszelídíthetetlen lélek megtestesülése.

Amíg a közönség döbbenten figyelte, az aréna nehéz ajtói lassan kinyíltak. A csendben megjelent egy fiatal fiú kerekesszékben. Határozott mozdulatokkal hajtotta a kerekeket, minden mozdulatában eltökéltség volt. A nézőtér elnémult. Az emberek nem hittek a szemüknek — mintha az idő megállt volna. Amikor a fiú felemelte tekintetét, a levegő megváltozott. A szemeiben nyugalom, önbizalom és kimondhatatlan erő tükröződött. Minden megállt — mintha a világ valami rendkívülire várt volna. Senki sem tudta, mi fog következni. Még ő sem. De mindenki érezte — valami különleges kezdődik.

A porondon ketten maradtak: a fiú és a fékezhetetlen csődör. A ló közelebb lépett, lélegzete hangosan, hirtelen szűrődött ki. A közönség megfeszült, félve a legrosszabbtól — az állat kiszámíthatatlannak tűnt. De ami ezután történt, mindent megváltoztatott.

A ló megállt közvetlenül a fiú előtt. Hatalmas teste remegett a feszültségtől, orrlyukai kitágultak, mintha valami megmagyarázhatatlant érzett volna. A nézőtéren olyan mély csend lett, hogy hallani lehetett a szívek dobbanását.

A fiú nem fordította el a tekintetét. Felemelte a kezét — lassan, magabiztosan, mintha pontosan tudta volna, mit tesz. A ló fújtatott, tett egy lépést előre, majd még egyet. És ekkor megtörtént a lehetetlen: az állat lehajtotta a fejét, és engedte, hogy a fiú megérintse.

Valaki felsikoltott, mások sírni kezdtek. A lelátókon suttogás indult, amely fokozatosan morajjá erősödött, de a fiú mozdulatlan maradt. Mintha szavak nélkül beszélt volna a lóval. Néhány másodperccel később a hatalmas csődör lassan letérdelt, lehetővé téve a fiúnak, hogy felkapaszkodjon az oldalán. A segítők előrerohantak, de a fiú felemelte a kezét — megállította őket.

Felült a lóra — ügyetlenül, erőfeszítéssel, de határozottan. A ló, mintha megértette volna, ki ül rajta, felegyenesedett, és tett egy lépést előre. Aztán még egyet. Majd — vágtába kezdett.

A tömeg tapsviharban tört ki. Az emberek kiabáltak, sírtak, felálltak a helyükről. Minden egyes másodperccel a fiú egyre biztosabban ült a nyeregben. Az arcán nem diadal, hanem béke ragyogott — az a fajta béke, ami akkor születik, amikor az ember nem másokat, hanem önmagát győzi le.

Köröztek az arénában, és úgy tűnt, mintha nem a ló vitte volna a fiút, hanem láthatatlan szárnyak emelték volna fel őket. Ez a pillanat nem a fizikai erőről szólt, hanem a hitről. Arról a hitről, hogy a határok csak addig léteznek, amíg az ember hisz bennük.

Amikor minden véget ért, a fiú lecsúszott — vissza a kerekesszékébe, vissza a csendbe. De ez a csend már más volt. Minden tekintetben, amely rá szegeződött, tisztelet, hála és alázat tükröződött.

A bíró felállt, hogy kihirdesse az eredményt, de a szavak elakadtak a torkán. Pontok, helyezések, értékelések — minden elvesztette a jelentőségét.

— Ma, — mondta végül, — nem egy versenyt láttunk, hanem egy emberi csodát.

És az egész aréna felállt, egyetlen szívként, hogy tisztelettel adózzon annak, aki bebizonyította: a lehetetlen nem létezik.