Egy rendőrautó állt a ház előtt, az ajtaja félig nyitva, a villogók lekapcsolva. A bejárati ajtó tátongott, mint egy néma száj.

Először azt hittem, valami háztartási baleset történt, talán valaki rosszul lett. De amikor átléptem a küszöböt, megláttam a babát.

A konyha közepén állt, mereven és csendben, csíkos pizsamában, tágra nyílt szemmel. Nem sírt, alig mozdult. A kopasz rendőr leguggolt hozzá, a hangja gyengéd, mégis sürgető volt:
— Mondd meg nekem, kicsi, hol van az anyukád?

Nem jött válasz. Csak az óra egyenletes ketyegése hallatszott valahonnan a nappaliból. A levegő megfagyott, nehéz és baljósan nyugodt volt.

Halkan odaléptem és suttogtam:
— Ez nem az ő gyereke.

A férfi rám emelte a tekintetét, arca feszült volt.
— Ismeri őt?

Bólintottam, miközben a gyomrom összeszorult. Leïla itt lakott az öccsével. Néha babysitterkedett, de ezt a gyereket soha nem láttam. A rendőr tekintete pedig elárulta, hogy ő sem.

Semmi nem volt feldúlva, sem harc, sem sírás nyoma — csak az a csalóka béke, ami a falakra tapadt. A baba furcsán nyugodtnak tűnt; még meg is szorította a rendőr ujját, mintha kapaszkodót keresne. Ekkor vettem észre egy pelenkázótáskát a kisszék mellett. Mellette egy még langyos cumisüveg. És alatta, félig rejtve, egy összehajtott papírlap.

A rendőr elővette a rádióját, motyogott valamit, majd felém fordult:
— Van kijárat a ház mögött?

Ekkor jutott eszembe, amit Leïla pár nappal korábban mondott: egy lány jött hozzá sírva, könyörögve, hogy őrizzen meg egy titkot — egy szívesség, amit nem mert visszautasítani.

És hirtelen a ház csendje új értelmet nyert. Odamentem a pelenkázótáskához. A cetli alig látszott ki, a konyhai fény megsárgította. Remegett a kezem, amikor óvatosan kihúztam.
Finom, ideges kézírás futott néhány sorban:

„A neve Ádám. Vigyázzanak rá. Visszajövök, ha minden véget ér. — L.”

L.? Ez nem Leïla aláírása volt. Ő gyerekesen, kerek betűkkel írt. Ez a levél viszont sietséget, félelmet sugallt.

A rendőr halkan, ráncolt homlokkal olvasta fel.
— Azt mondja, ez a ház a barátnőjéé… és mégsem tűnik úgy, hogy ezt az üzenetet ő írta. Biztos benne, hogy egyedül él?

Válaszolni akartam, de egy kép villant át az agyamon: Leïla, pár nappal korábban, amint egy „bajban lévő” lányról beszél, akit „csak egy éjszakára” fogadott be. Kérte, hogy ne mondjam el senkinek.
Nevettem rajta, azt hittem, egy bonyolult szerelmi történet az egész.

— Nem egyedül van, suttogtam. Vagyis… nem volt.

A rendőr intett a kint maradt kollégájának. Léptek visszhangoztak a folyosón, egy ajtó nyikordult, aztán ismét csend — sűrű, nyomasztó csend.

— A hátsó autó, mondta a kolléga, mikor visszatért. Nincs kulcs, nincs papír, semmi a kesztyűtartóban.

A baba halkan nyöszörgött, olyan törékeny hangon, hogy az megtörte a levegőt. Reflexből karjaimat nyújtottam, de a rendőr intett, hogy hátráljak.
— Mi gondoskodunk róla, asszonyom. Jobb, ha semmit sem érint meg.

Hátraléptem, de a szemem rajta maradt a gyereken.
Valami a tekintetében… a meglepetés hiánya, mintha tudta volna, hogy ez a csend csak a vihar előtti szünet.

Aztán hang.
Halk. Alig hallható.
Tompa csattanás a folyosó végéről.

A rendőr felemelte a kezét, jelezte a társának, hogy várjon, és lassan elindult előre. Követtem a tekintetemmel. A konyhai fény sárga sávot vetett a padlóra, azon túl mindent elnyelt az árnyék.

— Asszonyom, maradjon itt.

A hangja mély volt, határozott.
De akaratlanul is tettem egy lépést.

A folyosó végén a fürdőszoba ajtaja résnyire nyitva volt. Egy csepp hullott a csempére. Aztán még egy.
Nem víz.
Vér.

Elszédültem.

A rendőr hirtelen feltépte az ajtót — és a kiáltása elhalt a levegőben.
A kád mellett egy nő feküdt. Leïla.
A szemei a plafont bámulták. A görcsösen szorított kezében eltört karkötő lógott egy szálon.

A konyhából újra hallatszott a baba sírása.

Futni akartam hozzá, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Minden elmosódott, csak egyetlen gondolat maradt bennem, makacsul visszhangozva:

„Visszajövök, ha minden véget ér.”

De ha még nem ért véget… akkor az, aki ezeket a szavakat írta, még odakint volt.
És talán… nem volt egyedül.