A férjem éppen dolgozott, amikor az apósom odajött hozzám, és azt mondta, hogy valami furcsát akar megmutatni a fürdőszobában. Bementem — és megdermedtem: a padlón csempedarabok, cementtörmelékek hevertek, és közöttük egy nejlonzacskó 😱😱

Aznap csak ketten voltunk otthon. A férjem korán reggel elment, én pedig a szokásos házimunkát végeztem — mostam, főztem, takarítottam. Minden nyugodt volt, egészen addig, amíg hirtelen nem éreztem, hogy valaki megérinti a vállamat.

— „Hol van a férjed?” — hallottam egy mély, rekedt hangot a hátam mögött.

Gyorsan megfordultam — az apósom állt előttem. Az arca hamuszürke volt, az ajkai remegtek, a szemei idegesen cikáztak.

— „A munkában…” — válaszoltam zavartan. — „Történt valami?”

— „Menj be a fürdőbe,” — mondta halkan, de határozottan. — „Látnod kell valamit.”

A szívem őrült tempóban kezdett verni. Egy pillanatra átfutott a fejemen: talán talált valamit… valamit, ami árulásra utal? De az apósom megrázta a fejét.

— „Nem… nem arról van szó. Csak menj, és nézd meg.”

Elindultam a fürdőszoba felé. Amint beléptem, megálltam, mint akit kővé dermesztettek. A mosdó melletti fal ki volt törve, a csempék darabokra hullva hevertek, és mindenütt cement- és por szaga terjengett. A törmelék között ott volt egy átlátszó műanyag zacskó.

Az apósom némán rámutatott. Letérdeltem, óvatosan felemeltem a zacskót, és remegő kézzel kinyitottam.

Amit belül láttam, az szó szerint elnémított… 😱😱 Óvatosan kibogoztam a zacskó száját, a szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Az apósom mellettem állt, némán, az arca egyre sápadtabb lett.

Amikor felemeltem a zacskó sarkát — az orromat megcsapta egy éles, fémes szag, mint a rozsdáé és a nedves földé. A por és a cement között valami sötétet vettem észre. Először rongynak hittem, de aztán rájöttem… haj volt az. Igazi emberi haj.

— „Mi… mi ez?!” — suttogtam rekedten, miközben elejtettem a zacskót. — „Honnan került ez ide?!”

Az apósom mélyet sóhajtott, mintha erőt gyűjtött volna:
— „Elhatároztam, hogy kicserélem a régi csöveket. Leszedtem a csempéket, és ott — a falban — ez volt. Nem nyúltam semmihez, rögtön hívtalak.”

Éreztem, ahogy a hideg fut végig a hátamon. Újra felemeltem a zacskót, belenéztem — és ezúttal valami csillogót pillantottam meg. Egy kis medál. Ezüst szív, porral borítva, de egy betű mégis látszott rajta: „A”.

Elakadt a lélegzetem.
— „Ez… az enyém!” — suttogtam. — „A férjem adta nekem az esküvő előtt… de elvesztettem!”

Az apósom hirtelen rám nézett:
— „Elvesztetted? Mikor?”

— „Körülbelül két éve. Azt hittem, valahol az udvaron esett le…”

Még jobban elsápadt.
— „A falban lévő cement több mint hároméves.”

Értetlenül néztem rá.
— „Azt akarod mondani, hogy… valaki szándékosan rejtette oda az ékszeremet?”

Hallgatott. A szeme ide-oda járt, mintha azon gondolkodna, kimondja-e, amit gondol. Végül halkan megszólalt:
— „Azt hiszem, a férjed tette.”

Hátrahőköltem, mintha arcul csaptak volna.
— „Mi?! Miért?!”

Az apósom lehajtotta a fejét.
— „Amikor elkezdtetek járni, gyakran csinált valamit éjszakánként a fürdőben. Azt hittem, a vízvezetékeket javítja. Aztán megtiltotta, hogy bemenjek oda.”

Halálos csend borult a szobára. Csak a konyhai óra kattogott.

Újra a zacskóra néztem. A szemem megtelt könnyel. Nem akartam hinni neki, de… a haj és a medál mellett ott volt még valami — egy régi női telefon, cementtel borítva. A képernyő betört, de még látszott rajta egy matrica: „Lena ❤️”.

Térdre estem, éreztem, hogy elgyengülnek a lábaim. Lena — a férjem volt barátnője. Az, aki három éve eltűnt, és akit soha nem találtak meg.

Az apósom lassan leült mellém.
— „Most már érted, miért remegek reggel óta…” — mondta halkan. — „Ez nem egy javítás. Ez egy sír a falban.”

És miközben ott ültünk a fürdőszoba félhomályában, hallottam, ahogy a bejárati ajtónál lassan elfordul a kulcs.
A férjem hazatért. 😱