A sebesen áradó folyó mentén sétáltam, amikor a tekintetem megakadt valami furcsán — a víz felszínén egy apró medvebocs teste ringatózott.
Először azt hittem, csak játszik, pancsol a vízben, de amikor közelebb léptem, rájöttem: nem mozog. A teste élettelenül feküdt, mintha minden erő elszállt volna belőle.

— „Úgy tűnik, megfulladt…” — mormoltam halkan, miközben óvatosan a partra húztam.

Amint a kis állatot szárazra tettem, megpróbáltam életre kelteni: többször megráztam, végigsimítottam az arcán, még a mellkasát is finoman megnyomtam — hiába. Ott feküdt mozdulatlanul, és a szívem összeszorult a szánalomtól.

És akkor, éppen amikor már a kabátommal akartam betakarni, valami történt, amitől végigfutott rajtam a hideg… 😱😱
Épp indulni készültem, amikor halk, alig hallható hangot hallottam. Azt hittem, csak képzelem — talán a szél? De egy másodperccel később a bocs gyengén megmozdította a mancsát.

Megdermedtem. A mellkasa alig észrevehetően emelkedett, mintha megpróbálna levegőt venni. Óvatosan fölé hajoltam, és a tenyeremmel dörzsölni kezdtem a bundáját, leheletemmel melegítve, mintha a saját melegemet próbálnám neki adni.
És akkor — egy rövid, szakadozott lélegzet. Majd még egy. A bocs kinyitotta a szemét.

Élt.
Alig hittem el. A kis teste remegett, szája sarkából rekedt nyögés tört elő. Finoman a kabátomba csavartam, magamhoz szorítottam, érezve, ahogy egész teste reszket. A szívem olyan hevesen vert, mintha én magam tértem volna vissza a halálból.

Gyorsan futni kezdtem az erdő felé, remélve, hogy az anyja valahol a közelben van. És valóban, néhány száz méter után mély morgást hallottam. A fák mögül előtűnt egy hatalmas medvenőstény.

Mereven állt, és én, minden hirtelen mozdulat nélkül, a földre tettem a kicsit, majd hátráltam. A bocs tétován felállt és gyenge hangot adott ki. A medve odarohant, megszaglászta, majd hirtelen rám nézett.
Azt a pillantást soha nem fogom elfelejteni. Nem volt benne düh — csak fájdalom, hála, és valami ősi, ösztönös, amit szavakkal nem lehet leírni.

Ott álltam, mozdulatlanul.
A medve óvatosan a szájába vette a kicsinyét, és lassan eltűnt a sűrű erdőben.
A csend körülöttem szinte fülsiketítő volt. Csak a távolban zúgott tovább a folyó — ugyanaz, amelyből kihúztam őt.

A parton maradtam, a vízbe bámulva.
És akkor észrevettem: a kezeimen vér volt. De nem állaté — emberi.
Végigsimítottam a mellkasomon, és égető fájdalmat éreztem. Csak ekkor vettem észre a hosszú vágást — bizonyára egy éles kőbe ütköztem, amikor a bocsot kihúztam. De ami furcsa volt: a seb túl mélynek tűnt… és nem éreztem fájdalmat, csak hideget.

A világ körülöttem lassan elhalványult. A folyó zúgása elnémult. Az utolsó dolog, amit láttam, a tükörképem volt a vízben: ott álltam, sápadtan, tágra nyílt szemmel — és mögöttem a medvenőstény árnya.

Amikor pislogtam — a tükörkép eltűnt.
És mellettem a homokban csak mancsnyomok maradtak, amelyek visszavezettek az erdőbe…

Azóta soha többé nem tértem vissza ahhoz a folyóhoz.
De néha éjszaka úgy érzem, mintha újra hallanám azt a halk nyüszítést — és egy gyengéd, hálás morgást valahol az ablakom mögül.