🫣 Amikor anya kivette azt a tárgyat a fiókból, a levegő mintha megfagyott volna a szobában. A csend villáma hasított át mindenen. Néztem rá, és nem hittem a szememnek. Egy apró, fényes tárgy feküdt a tenyerében, visszaverve a lámpa tompa fényét, mintha csak gúnyolódna velünk.
Nem szólt semmit. Csak mélyet sóhajtott, és apára nézett. Az arca elsápadt. Nem mozdult, nem mondott egy szót sem. Csak ökölbe szorította a kezét, és elfordította a tekintetét. Anya továbbra is a kezében tartotta „azt”, mintha félt volna, hogy ha leteszi, minden eltűnik – és ő felébred. De ez nem volt álom.
A szívem a torkomban dobogott. Nem tudtam, mit mondjak, mit gondoljak. Ez nem lehetett az, aminek látszott. De minden másodpercnyi csend csak még súlyosabbá tette a pillanatot.
— Mi… ez? — suttogta anya, le nem véve szemét a tárgyról.
Apa végül felnézett. A szemeiben bűntudat, félelem és valami furcsa nyugalom tükröződött.
— Nem az, aminek hiszed, — mondta rekedten.
De ki hinné el ezt, amikor már érezni lehetett a hazugság szagát a házban?
Anya nem válaszolt. Csak kiment a konyhába, és letette a tárgyat az asztalra. Közelebb léptem. Egy apró fémhenger volt, oldalán egy gombbal és egy kicsi, idő által megkopott logóval. Első pillantásra semmi különös. De bennem valami megmozdult. Jeges borzongás futott végig a hátamon.
Kezembe vettem — könnyű volt, mégis mintha élne. Belül valami halkan megcsendült.
— Ne nyúlj hozzá! — kiáltotta apa hirtelen, hisztérikus hangon.
Megriadva elhúztam a kezem. Volt valami a hangjában — nem félelem értem, hanem félelem önmagáért.
Anya olyan pillantást vetett rá, hogy abban a pillanatban képes lett volna lerombolni az egész házat pusztán a csenddel.
— Félsz, hogy megtudjuk? Hogy meglátom az igazságot?
Apa hallgatott. A levegővétel egyre nehezebbé vált.
— Mit titkoltál előlünk ennyi éven át? — kérdezte anya, és remegett a hangja.
Láttam, ahogy az ujjai reszketnek, és egy könny gördül végig az arcán – nem a fájdalomtól, hanem a felismeréstől. Valami összetört benne.
Apa közelebb lépett, meg akarta fogni a kezét, de anya ellökte magától. A tárgy ismét megzörrent – tompán, baljóslatúan.
— Ez az eszköz… — kezdte akadozva. — El kellett volna mondanom, de…
— Mit? — kiáltotta anya. — Mit, Viktor?
Elfordította a tekintetét.
— Ez nem egy egyszerű tárgy… Ez egy felvétel.
Egymásra néztünk.
— Miféle felvétel?
Végighúzta a kezét az arcán, mintha le akarná törölni az éveket.
— Minden néhány évvel ezelőtt kezdődött…
Megdermedtem. A történet, amit elmesélt, mindent megváltoztatott, amit a családunkról tudtam.
Azt mondta, hogy ez a fémhenger nem csupán pendrive vagy kütyü. Ez egy program része volt, amit egy magáncégnek fejlesztett. Egy program, amely képes volt hangokat rögzíteni — még akkor is, amikor a készülék ki volt kapcsolva.
Otthon használta. Először „biztonsági okokból”. Aztán… puszta kíváncsiságból.
Hallgatott minket.
Hallgatta a beszélgetéseinket, a vitáinkat, az éjszakai suttogásokat. Hallotta, ahogy anya a konyhában sír, ahogy én a barátaimmal beszélek. Minden – rögzítve lett.
Anya elsápadt, mint a márvány.
— Te… lehallgattál minket?..
— Nem! — kiáltotta. — Csak meg akartalak védeni titeket!
De a szemében nem volt védelem. Csak a leleplezett ember félelme.
Anya nem bírta tovább — megragadta a hengert, és teljes erőből a falhoz vágta. Az nekiütődött, visszapattant, és a padlóra esett, mély nyomot hagyva a parkettán.
Ekkor halk kattanás hallatszott… és egy hang.
A mi hangunk.
Először az enyém, aztán anyáé. Róluk beszéltünk. Azt mondtuk, hogy megváltozott. Hogy félünk tőle. Minden hallatszott – zúgással, de tisztán. Aztán – az ő hangja, szintén rögzítve. Mély, hideg, suttogó:
— Nem tudhatják meg. Soha.
Anya felsikoltott. Én dermedten álltam. Úgy éreztem, a falak közelednek, a levegő besűrűsödik.
Apa térdre rogyott.
— Nem akartam… Ez kicsúszott az irányításom alól…
De már túl késő volt.
Anya elhagyta a szobát, anélkül hogy visszanézett volna. Én pedig ott álltam, és néztem azt a kis eszközt – ártalmatlannak tűnt, mégis mindent tönkretett.
Most félek kinyitni a fiókokat.
Félek attól, mit találhatok bennük.
Félek megtudni, mit vett még fel.
Mert talán nem is az eszköz a hibás.
Talán a szörnyeteg nem a technológiában él.
Talán bennünk él.