A lányom kisfiút szült. A boldogságunk határtalan volt – amíg minden meg nem változott.

Az első napokban úgy tűnt, minden rendben lesz. A lányom fiatal volt, okos, sikeres a munkájában, tele tervekkel és energiával. Én, mint nagymama, mellette álltam, segítettem, amennyire csak tudtam. Azt hittük, együtt minden akadályt legyőzhetünk.

De a valóság hamar megmutatta a másik arcát.
Már néhány héttel a szülés után láttam rajta, hogy valami nincs rendben. A szeme alatt sötét karikák, a mosolya erőltetett. Folyton a laptopját nézte, válaszolt az e-mailekre, telefonált. Mintha attól félt volna, hogy ha csak egy napot kihagy, az egész karrierje összeomlik.

Egyik éjjel halk sírásra ébredtem. Kimentem a folyosóra – és ott ült a földön, a kisbaba ruháját szorongatva.
– Anya… én ezt nem bírom tovább – suttogta. – Szeretem a fiamat, de elfogytam… mintha bennem semmi nem maradt volna.

A szívem belesajdult. Előttem ült a lányom – nem az a magabiztos nő, akit a világ látott, hanem az én kicsi lányom, aki valaha félt a vihartól, és hozzám bújt, ha rosszat álmodott.

Másnap megpróbáltam rávenni, hogy pihenjen. De ő csak a fejét rázta.
– Ha most megállok, mindent elveszítek, anya – mondta, és újra a gépéhez ült.

Teltek a hónapok. A kisfiú nőtt, mosolygott, gagyogni kezdett. De az anyja egyre ritkábban volt mellette. Reggel elment dolgozni, este fáradtan tért haza, amikor a gyerek már aludt. Láttam, hogy belül széthullik, mégis ment tovább.
A legfájdalmasabb az volt, amikor a kisfiú már nem hozzá futott, hanem hozzám. Ő pedig csak némán figyelte, könnyekkel a szemében.

Egy este későn jött haza. Sápadt volt, mint a fal.
– Anyu, ma előléptetést ajánlottak – mondta. – Azt a pozíciót, amiről mindig álmodtam.
Azt hittem, örülni fog, de csak lehajtotta a fejét.
– De ha elfogadom, nem marad semmim. Nem látom felnőni a fiamat. Nem leszek ott az életében.

Csendben ültem mellette, aztán megfogtam a kezét.
– A munka várhat – mondtam halkan. – De a gyermeked nem fog. Ha most elmész, egy nap rájössz, hogy már nem te vagy az anyja, csak egy idegen, aki későn jött haza.

Sokáig nem szólt semmit. Aztán lassan letette a telefonját, levette az elegáns blézerét, és a karjába vette a kisfiát. Sírt. De azok a könnyek már nem a kétségbeesésről szóltak – hanem a megkönnyebbülésről.

Azóta több mint egy év telt el. Újra dolgozik, de másképp – kevesebbet, nyugodtabban, otthonról. Minden reggel együtt reggeliznek, sétálnak, nevetnek.
Nemrég rám nézett, és azt mondta:
– Anya, most végre boldog vagyok.

És én tudom, hogy igaza van. Mert a siker, a pénz, a karrier – mindez visszatérhet.
De az idő, amit a gyermeked nélkül töltesz, soha nem tér vissza.