Ivan Szergejevics, egy hatvanéves, elegáns, arisztokratikus tartású férfi lassan megfogta Anna kezét. Hideg, szürke szemeiből olyan tekintet áradt, mintha képes lenne belelátni az ember lelkébe. Drága öltönye, finom illata és határozott mozdulatai elárulták: ez az ember hozzászokott ahhoz, hogy mindent megkapjon, amit csak akar.
Anna, a fiatal, szegény egyetemi hallgató, még mindig nem értette, hogyan került ebbe a világba. Az esküvőjük után mindenki róla beszélt. Egy húszéves lány és egy tehetős, hatvanéves férfi – a pletykák úgy terjedtek, mint a tűz.

„Csak a pénzért ment hozzá!” – mondták.
„Eladta magát, mint egy bábu.” – suttogták a szomszédok.

De Anna tudta, hogy az igazság egészen más volt. Ő békét akart. Biztonságot. Egy életet, amelyben nem kell minden nap a következő étkezésért küzdenie. És Ivan mindezt megígérte neki.

Az első éjszaka különös volt. A kastély csendes, a falakon régi portrék figyelték minden mozdulatát. A gyertyák lángja reszketett, és a szél valahonnan távoli suttogásokat hozott. Ivan leült mellé, finoman megfogta a kezét, majd mélyen a szemébe nézett.

– Anna, kérlek, ígérj meg nekem valamit – mondta halkan.
– Mit? – kérdezte a lány.
– Sose menj be a folyosó végén lévő szobába. Bármilyen zajt hallasz is, soha ne nyisd ki az ajtót.

Anna megdöbbent, de nem mert kérdezni. Csak bólintott.

Napok teltek el. Ivan reggelente eltűnt a dolgozószobájában, este fáradtan tért vissza. Anna magányosan sétált a kertben, figyelte a hollókat, amelyek mindig ugyanarra a toronyra szálltak. De minden éjjel, pontosan éjfélkor, a tiltott szobából különös hangok hallatszottak. Néha halk kopogás, máskor női sírás, majd nevetés…

Egy viharos éjszakán Anna nem bírta tovább. A kíváncsiság és a félelem egyszerre marcangolta. Vett egy gyertyát, és lassan elindult a folyosón. A padló nyikorgott, a gyertya fénye remegett. Amikor megérkezett az ajtóhoz, észrevette, hogy az nincs bezárva. Csak egy apró rés maradt nyitva.

Lassan lenyomta a kilincset. A hideg levegő megcsapta az arcát. Bent minden poros és sötét volt, kivéve egyetlen dolgot: egy hatalmas tükröt a falon. A tükörben valami mozgott. Anna közelebb lépett, és akkor meglátta őt — egy fiatal nőt, hófehér ruhában, hosszú hajjal, üres tekintettel. A nő pontosan úgy nézett ki… mint ő.

Anna hátrált, de ekkor mögötte megszólalt egy mély, remegő hang:

– Mondtam neked, hogy ne gyere ide…

Ivan állt az ajtóban, halálsápadtan. Közelebb lépett, megérintette a tükröt, és a felülete hullámzani kezdett, mintha víz lett volna.

– Ő volt a feleségem… – suttogta. – Meghalt ezen a helyen, a mi esküvőnk előestéjén. És azóta sem enged el.

Anna torka elszorult. Ivan térdre rogyott, könnyei a padlóra hulltak.
– Azt hittem, ha újra megnősülök, a lelke megnyugszik… De most visszajött. És téged választott helyette.

Ekkor a gyertya lángja kialudt. Teljes sötétség. Anna csak a hideget érezte. Valaki megérintette a vállát – de az a kéz jeges volt, és nem Ivantól származott.

Másnap reggel a szolgák a kastélyt csendben találták. A folyosó végén lévő szoba ajtaja tárva-nyitva állt. A tükör megrepedt, és a repedés formája két egymásba fonódó alakot mutatott: egy férfit és egy nőt, akik örökre ott maradtak a visszatükrözött világban.

Azóta, ha éjfélkor vihar közeleg, a kastélyban újra hallani a halk női nevetést… és egy férfihangot, amely suttogja:
„Nem kellett volna belépned…”