A vendégek lélegzetüket visszafojtva figyeltek, a gyertyák lángja alig pislákolt, a levegőben rózsák édes illata szállt. Minden tökéletesnek tűnt — egészen addig a pillanatig.

A férfi szíve hevesen vert. Évek óta erről az egyetlen pillanatról álmodott, amikor végre megpillanthatja a nőt, akit feleségül vesz. A pap kimondta az utolsó szavakat, a zene elhalkult. A vőlegény mély levegőt vett, majd lassan, remegő kézzel megemelte a csipkés fátylat.

A következő másodpercben elakadt a lélegzete.

A fátyol alatt nem az a gyönyörű, sugárzó arc rejtőzött, akit ismert. A bőr fehér volt, mint a viasz, az ajkak szürkék, a szemek üresen, élettelenül bámultak vissza rá. A jobb arcfélén mély, sötét sebhely húzódott végig. Úgy nézett ki, mint egy emberi testbe zárt árnyék.

A vőlegény hátralépett. A tömegben halk morajlás támadt, valaki sikított, a pap elejtette a szentírást. A menyasszony azonban nem mozdult. Csak állt ott, mozdulatlanul, a szája sarkában egy groteszk mosollyal.

— Mi… mi ez? — nyögte a férfi.

Ekkor a nő lassan felnézett. A tekintete hideg volt, élettelen, mégis tele valamiféle sötét ismerősséggel. Majd halkan, szinte suttogva megszólalt:

— Nem ismersz meg, drágám?

A vőlegény arca elsápadt. Ez a hang… Ez a hang a múltból jött. Egy nőé, aki már két éve halott volt. Anna — az első menyasszonya, aki autóbalesetben vesztette életét, pontosan egy héttel az esküvőjük előtt.

A férfi remegni kezdett. A múlt képei villantak fel előtte: a törött üveg, a füst, a vér, a szétzúzott fehér ruha. Azt hitte, soha többé nem kell mindezt átélnie.

— Te… nem lehetsz… — suttogta.

A menyasszony lassan felemelte a kezét. A gyűrűjén egy dátum csillogott: 2023. június 12. — az a nap, amikor Anna meghalt.

— Megígérted, hogy örökké szeretsz, — mondta a nő mély, rekedt hangon. — És én visszatértem, hogy betartsd a szavad.

Ekkor a gyertyák lángjai hirtelen fellobbantak, majd egyszerre kialudtak. Hideg szél söpört végig a termen, és a vendégek pánikszerűen menekülni kezdtek. A nő előrelépett, szemeiben tűz lobbant.

— Most már soha többé nem hagyhatsz el engem, — mondta. — Együtt leszünk… a halálon túl is.

A fátyla lángra kapott. A lángok végigfutottak a ruháján, a sikolyok betöltötték a templomot. Amikor a tűzoltók néhány perccel később megérkeztek, az épület már lángokban állt.
A romok között csak egyetlen tárgyat találtak: egy aranygyűrűt, amely félig megolvadt, mégis fényesen csillogott a hamuban.

Pár nappal később a fotós, aki az esküvőt megörökítette, megpróbálta előhívni a képeket. Az első felvételeken minden rendben volt, de a végére a menyasszony arca elmosódott, mintha a kamera nem tudta volna rögzíteni.
Az utolsó képen — azon, amelyen a vőlegény felemeli a fátylat — két alak volt látható. Egyikük a férfi… a másik pedig egy halvány, áttetsző sziluett, égett ruhában, üres szemekkel.

A szakértők megvizsgálták a képet. Nem találtak semmiféle manipulációt. Csak egy rejtélyes energiatorzulást. „Néha,” mondta az egyikük, „amikor a halottak világa megérinti az élőkét, a gép is megőrzi a nyomát.”

Azóta a templom üresen áll. Senki nem mer bemenni. A helyiek esküsznek rá, hogy minden év június 12-én éjfélkor megszólal a harang, és halk női nevetés hallatszik belülről.

Akik elég bátrak, hogy közelebb menjenek, azt mondják, a padlón még mindig ott van két kiégett folt — egy férfié, aki felemelt kézzel áll, és egy nőé, fátyollal a fején.
És néha, ha a szél elég erősen fúj, a fátyol újra megemelkedik… mintha valaki ismét készülne felfedni azt az arcot, amelyet soha senkinek nem lett volna szabad látnia.