Fáradt volt, teste sáros, de szemeiben valami különös fény égett – fájdalom és felismerés. Az emberek döbbenten megálltak. A ló lassan közeledett, mintha pontosan tudná, hová kell mennie.

Amikor a koporsóhoz ért, lehajtotta fejét, és orrával gyengéden megérintette a fát. Mély, remegő lehelet szökött ki belőle, és abban a pillanatban minden elnémult. Se szél, se madárhang, semmi – csak a ló és az a koporsó.

Aztán halkan felnyerített. De ez nem volt közönséges nyerítés – inkább egy szívből jövő jajkiáltás, mintha a lélek maga szólna. Az emberek szemében könny csillogott, néhányan letérdeltek, mások keresztet vetettek. Mindenki érezte: ez az állat gyászol.

A falubeliek tudták, hogy a ló eltűnt azon a napon, amikor a gazdája meghalt. Két napig senki sem látta. Most viszont ott állt, pontosan akkor, amikor az utolsó búcsú ideje elérkezett.

Amikor a halottszállító elindult, a ló előrelépett, és térdre rogyott. Igen, a hatalmas, erős, büszke állat letérdelt a koporsó előtt. Az emberek lélegzete elakadt. Egy idős asszony sírva suttogta:
— Ő tudja… Ő búcsúzik tőle…

A kocsi lassan gördült el. A ló felemelkedett, és némán követte. Lépésről lépésre, amíg az autó el nem tűnt a kanyarban. Aztán megállt, és hosszú ideig bámulta az üres utat.

A következő napokban újra és újra látták a ház előtt. Állt, várt, és halkan nyerített, mintha hívná a gazdáját. Nem evett, nem ivott. Néhány nap múlva a mezőn találták meg – békésen feküdt, mintha csak aludna. Ott halt meg, ahol utoljára látta őt.

Azóta különös történetek járják a falut. Minden évben, a halál évfordulóján, pirkadatkor fehér alak jelenik meg a ködben. Egyesek szerint hallani lehet a paták halk dobbanását, mások szerint a ló árnyképe hajol meg a sír fölött, majd eltűnik a reggeli fényben.

Az öregek gyertyát gyújtanak a ház előtt, és halkan mondják:
— Ez a hűség… ami még a halált is túléli.

A történet bejárta az egész vidéket. Az emberek mesélik, hogy a gazda mindig így beszélt hozzá:
— Te és én… egy szív vagyunk.
És most már mindenki tudja: igaza volt.

Mert vannak kötelékek, amelyeket sem az idő, sem a halál, sem az elválás nem tud elszakítani.