Svetlana mindig is büszke volt tizenhat éves fiára, Igorra. Csendes, visszahúzódó fiú volt, aki ritkán beszélt az érzéseiről, de sosem adott okot aggodalomra. Az utóbbi hónapokban azonban furcsa dolog történt — Igor minden nap a kertben töltötte az idejét, ásóval a kezében.

— Mit csinálsz, fiam? — kérdezte tőle egy este.
— Csak virágokat akarok ültetni, anya, — válaszolta, elfordítva a tekintetét.

Svetlana meghatódott. Úgy gondolta, a fia végre felnő. Inkább a kertben dolgozik, mint az utcán csavarog — nyugtatta magát. Virágmagokat vásárolt neki, de Igor soha nem ültetett semmit. Csak ugyanazon a helyen ásta a földet, újra és újra, néha késő éjszaka, néha hajnalban.

Egy este azonban minden megváltozott.

A kutya, aki megérezte a borzalmat

A szomszédasszony, Irina, éppen a dobermannját, Rexet sétáltatta. A kutya mindig nyugodt volt, de azon az estén valami történt. Megfeszült, morgott, és hirtelen kirántotta a pórázt Irina kezéből, majd egyenesen Svetlanáék udvarába rohant.

— Rex! Azonnal állj meg! — kiáltotta Irina, de a kutya már a friss földhöz ért, és vadul kaparni kezdett.

Svetlana kiszaladt a házból.
— Ne bántsd! A fiam itt virágokat nevel! — kiáltotta kétségbeesetten.

De Rex nem hagyta abba. Kaparta a földet, míg egyszer csak valami fekete anyag tűnt elő. Egy műanyag zsák. A kutya hátraugrott, ugatva, mintha valami gonosz dolgot érzett volna meg.

Irina odalépett, megragadta a zsák szélét, majd hirtelen elsápadt.
— Svetlana… jobb, ha nem nézel oda…

De már késő volt. Svetlana látta, ami előbukkant a földből — egy emberi kéz.

A föld alatt eltemetett múlt

A kiáltása betöltötte az egész utcát. A rendőrség pár perc alatt megérkezett. Az udvart villogó fények borították, és a nyomozók csendben, feszülten dolgoztak. A zsákból egy fiatal férfi teste került elő, véraláfutásokkal, törött koponyával.

— Ki ez? — kérdezte az egyik tiszt.
Svetlana csak rázta a fejét. Nem tudta. Vagy nem akarta tudni.

De Igor eltűnt. A telefonja ki volt kapcsolva.

A fiút megtalálják

Másnap reggel a rendőrség megtalálta őt — egy elhagyatott buszmegállóban, ázott ruhában, sápadtan, üres tekintettel. Elvitték kihallgatásra.

— Te tetted ezt? — kérdezte tőle a nyomozó.

Igor sokáig hallgatott, majd halkan annyit mondott:
— Meg akarta ölni anyát. Nem volt más választásom.

A teljes igazság

Kiderült, hogy az áldozat Svetlana volt férje volt, aki évekkel korábban elhagyta őket, adósságokat hagyva maga után. Nemrég visszatért, és pénzt követelt. A vita azzal végződött, hogy fenyegetni kezdte Svetlanát. Igor megpróbált közbelépni. A férfi rátámadt — a fiú pedig reflexből felkapott egy vasrudat. Egyetlen ütés, majd még egy… és csend lett.

Pánikba esett. Elásta a testet a kertben. És azután minden nap visszatért, hogy «ápolja a virágait» — valójában, hogy hallgasson a bűntudatára.

Amikor Svetlana meghallotta az igazságot, a földre rogyott. Fia gyilkos volt — de azért, hogy megvédje őt.

A döntés

A bíróság figyelembe vette az önvédelmet. Igort nem börtönbe küldték, hanem pszichiátriai intézetbe, kezelésre. Svetlana hetente látogatta.

Egy nap, miközben együtt sétáltak az udvaron, a fiú csendesen megszólalt:
— Anya… még mindig érzem a föld szagát. Minden nap.

Svetlana csak megölelte. Szavak nélkül, könnyekkel a szemében.

Otthon pedig a kertben, ahol régen a „virágágyás” volt, most egy kis pad áll. Svetlana esténként ott ül, nézi a naplementét, és halkan suttogja:
— Bárcsak ez a föld többé ne rejtene titkokat.