Régóta nem találkoztunk, és hirtelen ötlettől vezérelve azt gondoltam: miért ne állnék meg? Csak egy kávéra, egy rövid beszélgetésre, mint régen.

De ahogy közelebb értem, megfagyott bennem a vér.
A ház előtt egy ismerős autó állt.
A feleségem autója.

Először nem akartam elhinni. Álltam ott, némán, és reméltem, hogy tévedek. Hogy talán valaki másé, talán véletlenül ugyanaz a típus. De a rendszám… az volt az övé.

A szívem vadul vert.
Megpróbáltam ésszerű magyarázatot találni: lehet, hogy csak beugrott valamit átadni, vagy segítségre volt szüksége. De a belső hangom mást súgott.

Elővettem a telefonom, és felhívtam.
— Szia, hol vagy? — kérdeztem halkan.
— Szia, — felelte nyugodt hangon. — A barátnőmnél vagyok, egy kicsit beszélgetünk, aztán megyek haza.
— A barátnődnél? — ismételtem, próbálva, hogy ne remegjen a hangom.
— Igen, minden rendben. — És letette.

A szavai hidegen, élesen hasítottak belém.
Ott álltam a sötétben, és tudtam: hazudik.

Lassan megkerültem a házat, és az ablakhoz léptem. Bent meleg fény égett, és amikor belenéztem, az, amit láttam, összetörte bennem mindazt, amiben addig hittem.

A kanapén ő ült – a feleségem.
Egy pohár bort tartott a kezében, és mosolygott.
Mellette pedig a testvérem.

Nevettek. Közel ültek egymáshoz.
A keze megérintette az övét, és ő nem húzódott el.
Nem kellett több bizonyíték.

Visszaléptem az ablaktól, a kezem remegett.
A tüdőmben nem volt levegő, a szívem pedig úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból.
Akkor tudtam meg, milyen érzés, amikor az ember életében minden összeomlik.

Pár perc múlva kinyílt az ajtó.
Ő kilépett — a kabátban, amit a házassági évfordulónkra vettem neki.
Könnyed mozdulattal beszélt valamit a testvéremhez, majd beült az autóba és elhajtott.

Nem nézett vissza.
Én pedig ott maradtam az éjszakában, üresen, összetörve.

Aznap éjjel nem aludtam.
A fejemben újra és újra hallottam a hangját: „A barátnőmnél vagyok.”
Reggel eldöntöttem, hogy szembenézek az igazsággal.

Elmentem a testvéremhez. Úgy tettem, mintha semmi sem történt volna.
Kinyitotta az ajtót, mosolygott, de a szemében ott volt a félelem.
— Nahát, micsoda meglepetés! Gyere be! — mondta.

A házban kávéillat terjengett… és valami más.
Az ő parfümje.
Az az illat, amit bárhol a világon felismernék.

Leültem az asztalhoz. Egy csésze kávé állt előtte — ajakrúzs nyomaival.
Piros. Pontosan az a szín, amit mindig viselt.

Ő beszélt, gyorsan, idegesen, a szemkontaktust kerülve.
Én csak hallgattam. Már nem kellett semmi magyarázat.

Otthon úgy tett, mintha minden rendben lenne.
Nevetett, főzött, kérdezgetett, mintha az előző nap meg sem történt volna.
De én már más ember voltam.

Egyik éjjel elővettem a telefonját. Nem kíváncsiságból — kétségbeesésből.
És ott volt minden.
Üzenetek. Képek. Titkos találkozások.
Dátumok, amikor én dolgoztam, és ő… vele volt.

Sokáig ültem az ágy szélén, a kezembe szorítva a telefont.
Nem éreztem haragot. Csak ürességet.

Másnap hajnalban elmentem.
Nem mondtam semmit. Nem sírtam.
Egyszerűen becsuktam magam mögött az ajtót.

Amikor elhaladtam a testvérem háza előtt, nem éreztem semmit.
Sem fájdalmat, sem dühöt.
Csak a hideget, ami ott marad, ahol valaha a szív dobogott.