Pontban délben jött, mindig ugyanabban a ruhában — fehér kis ruha, gondosan befont haj, kezében egy kopott plüssmackó.

Ott állt csendben, nézett a kapucsengő kamerájába, mintha valakire várna.
Nem szólt semmit, csak várt. Egy-két percig… aztán hirtelen megfordult és elfutott az utca sarkáig.

Nem volt vele senki. Sem felnőtt, sem autó. Csak ő — kicsi, törékeny, magányos alak a napfényben.

Először azt hittem, hogy valamilyen gyerekes játék az egész. De ahogy nap mint nap visszatért, egyre nyugtalanabb lettem.
Miért mindig az én házamhoz jön? Hol vannak a szülei? És miért néz rám úgy, mintha segítséget kérne?

Egy este már nem bírtam tovább. Fogtam a kamerafelvételeket, és elmentem a rendőrségre.
Az egyik tiszt gyorsan kiderítette, ki lehet a kislány, és másnapra beidézték az édesanyját.

Amikor a nő belépett az irodába, azonnal megéreztem valami furcsát. A levegő megfagyott.
Halottsápadt volt, tekintete üres, hangja alig hallatszott.
A rendőr megkérdezte:

— Tudja, hol van most a kislánya?

A nő keze megremegett. Egy pillanatig hallgatott, majd halkan, szinte suttogva mondta:

— Nem lehet… A lányom meghalt.

Megdermedtem.

— Ez lehetetlen! — mondtam remegő hangon. — Én láttam őt! Minden nap idejön, van róla felvétel!

A rendőr elindította a videót. Ott volt — a kislány fehér ruhában, a plüssmackóval a karjában.
Odalépett az ajtóhoz, megnyomta a csengőt… és abban a pillanatban a kép eltorzult.
Majd hirtelen eltűnt. Egyszerűen… szertefoszlott a levegőben.

Az anya sírni kezdett.
— Ez az ő mackója — suttogta. — Az, amit a baleset napján vitt magával. Soha nem találtuk meg…

A rendőrségen csend lett. Mindenki érezte, hogy ez már nem a valóság törvényei szerint történik.

Hazamentem, de aznap éjjel nem tudtam aludni.
Minden neszre összerezzentem. És éjfélkor, esküszöm, hallottam valamit.
Apró lépteket az ajtó előtt. Gyerekhangú suttogást, mintha valaki halkan hívna.

Másnap kamerát szereltem a bejárathoz. Elhatároztam, hogy kivárom őt.

Pontban délben megjelent.
Ugyanaz a kislány, ugyanabban a ruhában. Csakhogy most az arca még sápadtabb volt, a bőre áttetsző, mint a köd.
Nem nyomta meg a csengőt — csak állt, és nézett fel az ablakra, ahol én vártam.

És akkor hallottam… egy suttogást, mintha a szél hozta volna:

— Anyu nem tudja, hol van a macim…

A következő pillanatban eltűnt.
Kinyitottam az ajtót — senki.
Csak egy régi, poros plüssmackó feküdt a küszöbön.

Elvittem a rendőrségre.
Amikor az anya meglátta, térdre rogyott, és magához szorította a játékot.

— Ez ő… ez az ő macija… Most már békében lehet — suttogta.

Attól a naptól kezdve a kislány többé nem jött.
De minden nap, pontban délben, a kamerám egy pillanatra bekapcsol.
Senki nincs ott, mégis hallani egy halk kattanást, mintha valaki megnyomná a csengőt.

És néha, amikor a szél fúj, hallom azt a hangot, halkan, a verandáról:
„Már otthon vagyok…”