Az emberek rémülten rohantak az ablakokhoz, azt hitték, hogy egy épület omlott össze valahol a közelben. De az igazság ennél is hátborzongatóbb volt: az út egyik szakasza egyszerűen eltűnt a földben. A talaj megnyílt, és egy mély, sötét szakadék tárult fel – mintha maga a föld nyelte volna el a város egy részét.

Ahol néhány perccel korábban autók és buszok haladtak, most egy hatalmas kráter tátongott, tele vörös agyaggal és csavarodott fémdarabokkal. A rendőrök, tűzoltók és mérnökök pillanatok alatt a helyszínre érkeztek. A környéket lezárták, a lakosokat távol tartották, de mindenki ugyanabba az irányba nézett – a mélybe, ahol egykor az aszfalt húzódott.

A mentők biztonsági kötelekkel ereszkedtek le a gödör aljára. A lámpáik fénye megvilágította a törmelékeket, a vezetékeket, és… valami mást. Valamit, ami egészen oda nem illett.

A kráter legalján egy fémlemezhez hasonló tárgy látszott, részben a földbe ágyazva. Az egyik technikus közelebb ment, megérintette, majd hirtelen hátralépett. A fém meleg volt. Mintha lélegzett volna.

Pár perccel később valaki felkiáltott:
— „Gyertek ide! Ezek nem kövek…”

Amikor a többiek odavilágítottak, mindannyian megdermedtek. A földből emberi csontok álltak ki.

A hír villámgyorsan terjedt. A helyszínre érkeztek a bűnügyi szakértők, orvosok, katonák. A kráteret bűnügyi területté nyilvánították. A vizsgálat során kiderült, hogy a mélyben egy régi alagút húzódik – téglából épült, íves mennyezettel, amely évtizedek óta érintetlen lehetett.

A falon valaki régen üzenetet vésett:
„Ne nyisd ki. Ők még mindig itt vannak.”

Senki sem értette, mi ez. A városi archívumokban semmilyen adat nem szerepelt erről az építményről. Aztán egy idős lakos megszólalt: elmondta, hogy a hetvenes években ezen a helyen egy vegyi üzem állt, amely titokzatos tűzben pusztult el. Az üzem romjait betemették, és azóta út vezetett felette.

De ami a föld alatt volt, az nem tűnt egyszerű gyármaradványnak.
Egy mellékjáratban több fából készült ládát találtak, egymásra rakva. Amikor az elsőt felnyitották, elviselhetetlen bűz áradt ki belőle. A belsejében csontok, koponyák és szövetmaradványok hevertek – némelyiken számok voltak belevésve, mintha azonosító jelek lettek volna.

„Ez nem tömegsír” – mondta halkan az egyik kriminalista. – „Ez… valami gyűjtemény.”

A városban elszabadultak a pletykák: titkos kísérletekről, katonai bázisokról, szektákról beszéltek. Este a városháza rövid közleményt adott ki:

„Régi földalatti szerkezetet találtak az úttest alatt. A vizsgálat folyamatban van. A lakosság nincs veszélyben.”

De éjfélkor minden megváltozott.
A munkásokat hirtelen visszarendelték, a területet lezárták, és minden további kutatást leállítottak. A helyiek szerint a mélyből különös hangokat hallottak – mintha valami mozogna odalent.

Másnap reggelre a krátert betonnal öntötték ki. A sajtót kitiltották, a munkásoknak megtiltották, hogy beszéljenek. Néhány lakos azonban azt állította, hogy éjjelente, ha a város elcsendesül, kopogást hallani a föld alól.

Pár nappal később egy újságíró cikket tett közzé, mielőtt nyomtalanul eltűnt volna. A cikkben azt írta, hogy a fal egyik részén ezt a feliratot találta:
„Projekt A-17 – Élő minták. Ne nyisd ki.”

Ma már újra járható az út. Az autók jönnek-mennek, mintha semmi sem történt volna. De azok, akik ott élnek, azt mondják, néha, a csendes éjszakákon, a föld mélyéből pulzáló, szívverésszerű hang hallatszik.

És mindenki ugyanazt a kérdést teszi fel magának:
Mi van, ha a föld alatt még mindig… valami él?