Az esküvő gyönyörűen zajlott.
A fények ragyogtak, a virágok illatoztak, a zene halkan szólt, a vendégek nevetve koccintottak.
A menyasszony hófehér ruhában tündökölt, a vőlegény szerelmesen nézett rá, minden tökéletesnek tűnt.

De hirtelen kinyílt a terem ajtaja.
Egy férfi lépett be. Ruhája szakadt és poros volt, arca megviselt, haja kócos, cipője sáros. Azonnal látszott rajta, hogy hajléktalan.

A vendégek elhallgattak.
A beszélgetések megszakadtak, a poharak a levegőben maradtak.
— Mit keres ez itt? — suttogta valaki.
— Ki engedte be? — kérdezte egy nő felháborodva.

A férfi azonban nem törődött a tekintetekkel.
Határozott léptekkel a zenekarhoz ment.
— Kaphatnék egy mikrofont? — kérdezte rekedten.

A zenészek haboztak, de végül odaadták neki.
Csend lett.
Mindenki feszült figyelemmel várta, mit fog mondani ez az idegen.

— Nem pénzért vagy ételért jöttem — kezdte a férfi. — Azért jöttem, hogy megköszönjek valamit.

A vőlegény felkapta a fejét.
— Megköszönni? Kinek?

A férfi ránézett.
— Neked, Ádám — mondta halkan. — Te nem emlékszel rám, de én soha nem felejtettelek el.

A vendégek értetlenül néztek egymásra.
— Néhány éve balesetem volt — folytatta a férfi. — Az utcán feküdtem, vérző fejjel, és senki sem állt meg. Csak egy ember jött oda hozzám… te.
Elvittél a kórházba, kifizetted a műtétet, és eltűntél, mielőtt megköszönhettem volna.

A vőlegény arca elsápadt. A menyasszony a kezét a szájához kapta.
— Azóta sok mindent elvesztettem — mondta a férfi. — A családomat, az otthonomat, mindent. De az, amit akkor tettél, adott egy második esélyt az életemnek. És most, hogy megtudtam, ma házasodsz, eljöttem, hogy megköszönjem.

Zsebéből elővett egy apró, kopott dobozt.
— Ez az egyetlen dolog, ami megmaradt nekem — folytatta. — Egy régi érme, amit apámtól kaptam. Hozzon nektek szerencsét, mert a jóság mindig visszatér.

A férfi letette a dobozt az asztalra, majd elindult kifelé.
De Ádám felugrott, és odarohant hozzá.
— Várj! — kiáltotta, és szorosan megölelte. — Azt hittem, meghaltál…

A férfi elmosolyodott.
— Nem, csak eltűntem egy időre — válaszolta halkan. — De a szíved megmentett.

A vendégek felálltak, tapsvihar tört ki.
Sokan sírtak, mások szégyenkezve néztek a földre.
Mindenki érezte, hogy tanúi lettek valami különlegesnek.

Amikor a férfi csendesen kilépett a teremből, a levegőben maradt valami, amit senki sem tudott szavakba önteni — a felismerés, hogy az igazi gazdagság nem pénzben, hanem emberségben mérhető.