Apával és hűséges kutyánkkal, Morzsi-val indultunk el az erdőbe gombát szedni. A napfény átszűrődött a fák között, minden békésnek tűnt. Apa ment elöl, én mögötte ugráltam, énekelgettem, és úgy éreztem, az erdő barátságos, biztonságos hely.

Aztán egyszer csak észrevettem, hogy egyedül vagyok.
Apa alakja eltűnt a fák között. Körülnéztem — sehol senki. Azt hittem, csak pár lépéssel van előttem, és elkezdtem sietni, hogy utolérjem. De minden lépéssel csak még jobban eltévedtem.

Kiabáltam, hívtam apát, de nem jött válasz.
Csak a szél susogott a fák között.
És akkor vettem észre, hogy Morzsi sincs sehol.

A szívem gyorsabban vert.
Leültem egy kidőlt fatörzsre, és próbáltam nem sírni. Tudtam, hogy apa keresni fog, de az idő lassan telt, és a nap kezdett lebukni.
Az erdő árnyai megnyúltak, a madarak elhallgattak, és a csend lassan félelmetessé vált.

Aztán meghallottam valamit.
Egy mély, elnyújtott üvöltést.
A vér megfagyott bennem — farkasok.

Apa egyszer azt mondta, ha farkast hallok, ne mozduljak, ne adj ki hangot.
Odabújtam egy vastag fatörzshöz, és visszatartottam a lélegzetem.
Aztán recsegést hallottam a hátam mögül.
Közeledett valami.

Már majdnem sírni kezdtem, amikor a bokorból előugrott Morzsi!
Odafutott hozzám, nyalogatta a kezemet, és én úgy éreztem, megmenekültem.
De ekkor ő is megérezte — valami nincs rendben.

A szőre felborzolódott, a foga kivillant, és morogni kezdett.
A sötétből előlépett egy farkas. Nagyobb volt, mint amilyet valaha láttam. A szeme zölden izzott, és lassan közeledett.

Morzsi nem várt. Rávetette magát.
A harc vad és rövid volt. A morgás, a csontok recsegése, az állatok ordítása egyetlen rémálommá olvadt össze.
Aztán csend.

A farkas a földön feküdt. Morzsi még állt, de vér borította. Odabotorkált hozzám, megrázta magát, és gyengéden megnyalta a kezemet — aztán összeesett.

– Ne… kérlek… – suttogtam, miközben a fejét öleltem.
Éreztem, ahogy a teste kihűl a karomban.

Egyedül maradtam.

A könnyeimen keresztül hirtelen fényt láttam a fák között.
Egy halvány, aranyszínű fény mozgott lassan felém — mintha valaki egy lámpást vinne.

Lassan elindultam felé.
Egy tisztásra értem, ahol egy öregasszony állt. Alacsony volt, hajlott hátú, a haját hófehér kendő takarta.
A kezében valóban egy régi, olajjal égő lámpás volt.

– Gyere ide, kislányom – mondta halkan. – Ne félj.

Megfogta a kezem. Hideg volt, mint a jég.
– A barátod megmentette az életed – suttogta. – De emlékezz: az igazi szeretet soha nem tűnik el, csak átalakul.

Megsimogatta a hajam, és minden elsötétült.

Amikor felébredtem, kórházban voltam.
Anyu sírt, apa a kezemet fogta.
Azt mondták, hajnalban találtak rám — az erdő szélén, eszméletlenül, Morzsi teste mellett.
És mellettünk… egy régi lámpás, ami még mindig égett.

Senki sem tudta, honnan került oda.

Évek teltek el. Felnőttem. De néha, ha egyedül sétálok az erdőben, érzem a füst és az olaj illatát… és hallok egy halk ugatást a távolból.
Egy éjjel felébredtem, és az ablakpárkányomon ott állt egy kis lámpás. Ugyanaz az aranyló fény világított benne.
Mellé volt téve egy kopott kutyanyakörv.

Akkor megértettem.
A szeretet és a hűség nem hal meg — csak formát vált.
És valahol, a sötét erdő mélyén, Morzsi még mindig vigyáz rám.