A laktanyában fülledt, dohos levegő terjengett. A padlót vastagon fedte a por, a vaságyak rozsdásan nyikorogtak, és a sarkokban ülő katonák szinte alig mozogtak – csak némán meredtek maguk elé, mint elfelejtett árnyak. Ruhájuk szakadt, bakancsuk kilyukadt, arcukon pedig fáradtság és üresség ült.

Anna, amint belépett, érezte, hogy a düh forrni kezd benne. Erős, büszke honvédeket képzelt el, de amit látott, az inkább megtört emberek csoportja volt.

Határozottan a kapitányhoz lépett.
– Miért élnek a katonáid ilyen körülmények között? – kérdezte kemény hangon. – Hol a tisztaság? Hol az étel? Ez nem hadsereg, hanem istálló!

A kapitány felvonta a szemöldökét, majd gúnyosan elmosolyodott.
– Ki vagy te, hogy kérdőre vonj engem? Nem félsz, hogy kirúglak?

– Nem félek – felelte Anna higgadtan. – Csak undorodom attól, amit látok. Azért jöttem, hogy szolgáljak, nem azért, hogy túléljek.

A kapitány közelebb lépett, megragadta Anna gallérját és dühösen ráförmedt:
– Mondtam, tűnj el innen! Az én századomban nincs helye nőknek!

De fogalma sem volt, kivel beszél.

Anna hideg tekintettel nézett rá, majd lassan előhúzott egy kis katonai igazolványt, és az asztalra dobta. A kapitány lenézett, és amikor elolvasta, elsápadt.
Arany betűkkel ez állt rajta:
„Orvosi Szolgálat Őrnagya – Anna Rudnicka – Különleges Egység Főnix.”

– Őrnagy…? – hebegte. – Én… nem tudtam…

– Persze, hogy nem tudtad – felelte Anna hidegen. – Mert már régen nem látsz embereket, csak beosztottakat.

A katonák csendben figyelték. Először életükben valaki kimondta azt, amit ők hónapok óta éreztek.

Anna lassan az egyik ágyhoz ment. A matrac nedves volt, a rugók kilógtak, a szag elviselhetetlen.
– Így élnek a katonáid? – suttogta. – Szégyen.

– Parancsra tesszük… – motyogta a kapitány.

– Parancsra? – szakította félbe. – Vagy csak félelemből?

A csend fojtogató volt.

– Holnap reggel ellenőrzés jön a központból – mondta Anna határozottan. – És ha addig nem lesz itt rend, esküszöm, elveszíted a rangodat – és a becsületedet is.

Már épp kilépett volna, amikor hirtelen hatalmas robbanás rázta meg az épületet. A falak megremegtek, az ablakok kitörtek.
– Riadó! – üvöltötte valaki.

Anna azonnal a kijárat felé rohant. Kint káosz uralkodott: lángoló teherautó, füst, sikolyok. A földön feküdt egy súlyosan sebesült szerelő.

– Ne menj oda! Fel fog robbanni! – kiáltott a kapitány.
– Akkor te maradj itt! – vágta rá Anna. – Én nem nézem tétlenül, ahogy emberek halnak meg!

Bevetette magát a füstbe. Köhögött, a hő perzselte az arcát, de nem állt meg. Letérdelt a sebesült mellé, kitapintotta a pulzust – gyenge, de élt. Injekció, kötés, gyors mozdulatok.

– Vigyétek innen! Gyorsan! – parancsolta két katonának.

Alig húzták el pár méterre, amikor második robbanás rázta meg a teret. A lángok végigsöpörtek a földön, Anna a földre zuhant, de azonnal felkelt. A férfi, akit megmentett, még lélegzett.

A kapitány odaszaladt hozzá, szemeiben rémület és szégyen.
– Őrnagy… bocsásson meg… nem tudtam…

Anna lassan felegyenesedett.
– Nem az számít, hogy ki vagyok – mondta halkan. – Az számít, ki leszel ezután.

A katonák némán figyelték. Valami új született bennük – tisztelet, bátorság, hit.

– Holnaptól minden más lesz – mondta Anna határozottan. – Nem lesz többé félelem. Nem lesz többé csend. Ti vagytok az ország ereje, és senki nem fog többé sárba tiporni benneteket. Világos?

– Világos, őrnagy asszony! – kiáltották egyszerre.

A kapitány lehajtotta a fejét.
– Köszönöm… – suttogta.

Anna halványan elmosolyodott.
– Ne nekem köszönd. Nekik – mutatott a katonákra. – Ők azok, akik még nem felejtették el, mi az emberség.

A távolból szirénák hangja közeledett, a föld megremegett a járművek súlya alatt. Anna még egyszer a lángok felé nézett, majd előrelépett – egyenesen a veszélybe.

Senki sem tudta akkor, hogy huszonnégy órával később ez a nő – akit pár órája még kinevettek – egymaga megállítja a harmadik támadást… az élete árán.