Aznap a tenger szokatlanul nyugodt volt. A napfény csillogott a vízen, a hajó lassan, biztosan haladt előre a tükörsima felszínen. Az egész legénység nyugodt volt – egészen addig, amíg valami furcsát nem vettek észre a távolban.
A hullámok között, mintha a semmiből bukkant volna elő, egy óriási zöld gömb lebegett. Első pillantásra fémből készültnek tűnt, de olyan tökéletesen sima és szabályos volt, hogy senki sem tudta hová tenni.
– Talán bója… vagy valamilyen tudományos eszköz – mondta az egyik matróz bizonytalanul.
De a kapitány arca megfeszült. Elővette a távcsövét, és sokáig figyelte a tárgyat. A felszínén apró kiemelkedések, dudorok látszottak, mintha egy különös mintázatot alkotnának. A rádió és a radar semmit sem jelzett.
– Ez… nem emberi – mondta végül halkan.
Ahogy közelebb értek, a hajó légköre megváltozott. A csend szinte fájdalmas volt. A legénység egyik tagja egy kampót nyújtott a vízbe, és finoman megérintette a gömböt. Mély, kongó fémhang felelt. A tárgy belül üreges volt.
A kapitány utasította őket, hogy emeljék fel a fedélzetre.
A daru nehezen bírta a súlyt – a gömb legalább egy tonnát nyomott, és miközben a levegőbe emelték, a víz alatt örvény keletkezett, mintha az óceán nem akarná elengedni.
Amikor végül a fedélzetre került, a matrózok csak bámulták. A felszíne hideg volt, de enyhén pulzált – mintha élt volna.
– Ez nem egyszerű fém – jegyezte meg a gépész, Kovács. – Inkább… valami organikus ötvözet.
Pár perc múlva hajszálvékony repedések jelentek meg a gömbön. De ezek nem véletlenszerűek voltak – szabályos mintákba rendeződtek, és belülről zöld fény kezdett kiszivárogni.
A következő pillanatban mindenki hallotta.
Nem hangot – gondolatokat.
Idegen, zavaros suttogás csengett a fejükben, tele félelemmel és fájdalommal, de valahogy mégis érthető volt: „Ne nyissátok ki… még nem…”.
Egy pillanattal később a hajó elektromos rendszerei leálltak. A rádió sistergett, az iránytű forogni kezdett, a tenger pedig sötétzöld fényben derengett.
– Valami mozog alattunk – mondta remegő hangon az egyik tengerész.
És akkor a gömb kinyílt.
Egy vastag, zöldes köd tört elő belőle, beborítva a fedélzetet. A legfiatalabb rádiós, Tóth, a köd közepébe került. A többiek rémülten hátráltak, de ő mozdulatlan maradt. Amikor a köd felszállt, Tóth ott állt, a szeme világított, és furcsa, gépies hangon szólalt meg:
– Ők visszatérnek…
A legénység pánikba esett. Egyesek megpróbálták a gömböt visszalökni a vízbe, de az meg sem moccant. A fémes részek a hajón olvadni kezdtek, és mintha mágnesként tapadtak volna a gömbre.
A kapitány végső kétségbeesésében előkapta a jelzőpisztolyt, és rálőtt.
Egy vakító robbanás következett. A hajó megremegett, majd néhány másodpercre minden elsötétült.
Amikor a fény visszatért, a gömb eltűnt.
Csak egy tökéletesen kerek, olvadt mélyedés maradt utána a fedélzeten.
Tóth a földön feküdt, eszméletlenül. Amikor felé hajoltak, halkan megszólalt:
– Alattunk… ott vannak…
Ekkor a hajótest megremegett. Az óceán morajlani kezdett, és a horizonton tucatnyi újabb zöld fény bukkant fel, mindegyik egy-egy gömbből sugárzott.
A kapitány még leadott egy vészjelet. Ez volt az utolsó, amit a központ fogadott.
Egy nap múlva csak roncsokat találtak.
Megégett, eldeformálódott fémdarabokat, mintha valami láthatatlan hő égette volna őket porrá. A gömb – eltűnt.
Azóta a tenger azon a részen megváltozott.
A halászok mesélnek a víz alatti zöld fényekről, a rádióban hallható különös zúgásról, és arról a frekvenciáról – 13,7 MHz –, ahol néha hallani lehet halk hangokat.
Azt mondják, ez hívás.
Azt is mondják, aki válaszol rá… soha többé nem tér vissza.
Отправить ответ