(Egy történet, amit soha nem felejtesz el)

Aznap csendes, meleg délután volt. A nap aranyfénye megcsillant a lassan folydogáló folyó vizén, a madarak csicseregtek, a gyerekek pedig vidáman nevetgéltek a parton. Kődarabokat dobáltak a vízbe, fakéregből készült hajókat úsztattak, és úgy nevettek, hogy az erdő is visszhangozta hangjukat.

De egyszer csak Ilya – a legkíváncsibb közülük – valami furcsát vett észre.
A homokban, egészen a víz szélén, ott feküdt egy vastag, vizes kötél. Az egyik vége belelógott a folyóba, a másik a parton hevert, mintha valaki sietve dobta volna oda.

– Nézzétek! – kiáltotta Ilya. – Lehet, hogy valami kincs van a végén!

A többiek megtorpantak.
– Ne nyúlj hozzá – mondta egyikük óvatosan. – Lehet, hogy csak szemét.
– Vagy csapda… – suttogta a másik.

De Ilya nem hallgatott rájuk. Odament, lehajolt, és megfogta a kötelet. Hideg volt, nyálkás, mintha élne.
Húzni kezdte. A kötél megfeszült. Valami nehéz volt a másik végén.

– Segítsetek! – kiáltotta, de a többiek már hátráltak, majd futásnak eredtek.
Egy pillanat alatt egyedül maradt a folyónál.

A szíve a torkában dobogott. Újra meghúzta a kötelet – most erősebben. A víz fodrozódni kezdett, buborékok törtek fel a felszínre… és valami lassan elkezdett kiemelkedni.

Először csak egy sötét árnyékot látott. Aztán – hajat. Hosszú, sötét, összecsomósodott tincseket, amikbe vízinövények gabalyodtak. És végül – egy arcot.

Egy emberi arcot.
Fehér, duzzadt, szemei csukva, ajkai kissé nyitva, mintha még próbálna kiáltani.

Ilya rémülten elengedte a kötelet, de az megmozdult újra. Mintha a test nem akarna visszasüllyedni.
A fiú remegő kézzel újra megragadta, és tovább húzta.
A vízből lassan egy női test emelkedett ki, dereka köré tekerve ugyanaz a kötél.

A folyó zavarossá vált, a levegőben nehéz, rothadó szag terjengett.
Ilya hátrahőkölt, elbotlott és a homokba esett. A kötél lassan visszacsúszott a vízbe, mintha valami húzná lefelé.
Pár másodperc múlva már csak gyűrűző körök maradtak a víz felszínén.

Később visszatértek a barátai.
– Mi volt ez? – kérdezték rémülten.
Ilya sápadtan bámult a folyóra.
– Ott… ott valaki volt – suttogta.

Az este felnőttek érkeztek, rendőrök és búvárok. Egész éjjel kutattak a folyóban, de semmit sem találtak.
– Biztos csak képzelődött – mondta az egyik rendőr. – Gyerek még.

De Ilya tudta, hogy nem álmodott. Látta azt az arcot. Látta, ahogy a nő kinyitja a szemét, mielőtt eltűnt.

Attól a naptól a folyó megváltozott. A víz sötétebb lett, és éjszakánként mintha halk sírást lehetett volna hallani a part felől. Az öregek azt mondták, valaki még mindig ott bolyong, aki nem talál nyugalmat.

Ilya soha többé nem ment a folyóhoz.
De egy éjszaka, miközben aludt, furcsa loccsanásra ébredt.

Kiment az ablakhoz, és kővé dermedt. A ház előtt, a vizes földön, ott hevert egy kötél. Nedves volt, és egyik vége a sötétségbe veszett – a folyó felé.

Ilya felsikoltott.

Reggelre már csak mezítlábas lábnyomokat találtak, amik a víz felé vezettek.