Két tapasztalt vadász lassan haladt a téli erdőn át. Minden lépésüket óvatosan tették, hogy a hó ne roppanjon a csizmájuk alatt. Aznap semmi sem sikerült — nem találtak nyomokat, nem volt zsákmány. Már épp vissza akartak fordulni, amikor egy vöröses árny suhant el előttük.
– Róka! – kiáltotta az egyik, és vállához emelte a puskát.
A lövés dördült, de célt tévesztett. Az állat eltűnt a fák között, és a vadászok, mintha valami láthatatlan erő hajtaná őket, utána indultak.

Perceken át követték a nyomokat, mígnem az erdő hirtelen véget ért. Előttük hatalmas, hófehér mező terült el – némán, mozdulatlanul.
A mező közepén egy fekete lyuk tátongott, mint egy seb a föld testén.

A róka megállt a peremen. Visszafordult, és egyenesen rájuk nézett. A szemei borostyánfényben izzottak, és volt bennük valami emberi – bánat, fájdalom, sőt… bosszú.
– Mi a fene ez? – suttogta az egyik vadász.
Közelebb léptek. Az első óvatosan a szélére hajolt, hogy lenézzen.

– Istenem… – lehelte elfehéredve. – Ott lent… testek vannak.

A gödör alján tucatnyi – nem, száznyi – róka feküdt. Megdermedve, kifagyva, némelyik még szőrrel, másik már csak csontváz. Nyitott pofák, üveges szemek, dermedt tekintetek. Mintha maga a halál gyűjtötte volna őket össze.

A hideg bűz fojtogatóan áradt felfelé. A férfiak hátrébb léptek.
– Ki tehette ezt? – kérdezte az egyik, de a másik már nem válaszolt. Csak a rókát figyelte.

Az állat ekkor halkan felvonyított. Nem volt az igazi állati hang – inkább valami más, valami emberi. Egy hosszú, szívszorító sikoly, ami végigfutott a levegőn.
A vadászok megdermedtek. A hó megmozdult.

A gödörből halk nesz hallatszott. Először azt hitték, a szél játszik a jéggel… de aztán az egyik test megmozdult. Majd még egy. És még egy.

A rókák… mozogtak.
A vadászok tátott szájjal nézték, ahogy a halott állatok lassan felemelik fejüket. A szemgödrök üresek voltak, de mintha valami sötét fény csillogott volna bennük.

– Ez… ez lehetetlen… – motyogta az egyik, majd pánikszerűen tüzelni kezdett.
A lövés visszhangja visszaverődött a mélységből.

A róka közben mozdulatlanul állt. Nézte őket – szomorúan, vádolón. Aztán a gödörből egy kórusnyi suttogás emelkedett ki:
– Mindenkiért… értünk mind…

A szél felkapta a havat, és örvényként kavarta köréjük. A vadászok hátráltak, de az egyik megbotlott. A másik lehajolt, hogy segítsen – és akkor egy jeges mancs ragadta meg a lábát a föld alól. Őrjöngve próbált szabadulni, de valami hideg és láthatatlan húzta lefelé.

A mező zúgott, a hó hullámzott, mintha lélegezne.
A róka még egyszer felnézett az égre – és ugrott.

Egy pillanat, és minden elnémult.
Csak a hó maradt, és a fekete lyuk.

Másnap a keresőcsapat csak lábnyomokat talált – két emberét, egy rókáét. Mindhárom nyom hirtelen megszakadt a szélénél.
Sem fegyver, sem test. Csak egy vörös szőrcsomó a jégbe fagyva.

Azóta senki sem meri megközelíteni azt a mezőt.
A falubeliek azt mondják, ha hideg éjszakákon elül a szél, a távolból hallani lehet egy sikolyt – nem állatit, nem emberit, valami közteset.
És ha valaki elég közel merészkedik, hallhatja a hangokat is, amelyek suttogva ismétlik:
„Mindenkiért…”

És néha, a friss hóban megjelennek apró rókaléptek, amik hirtelen eltűnnek a semmibe.
De aki követni próbálja őket… soha többé nem tér vissza.