Amikor Anna magához tért, a lehelete páraként szállt fel a fagyos levegőben. A hideg belemart a bőrébe, az ujjaiban már nem érezte a vért, az ajkai kékesre színeződtek. Tudta, hogy nem bírja sokáig. De a mélyben, valahol a fájdalmon túl, még mindig ott égett egy szikra — az akarata, hogy megmentse a gyermekét.

Összeszorította a fogait, két kezét a hasára tette, és kúszni kezdett a jéghideg padlón.
— Segítség! Valaki! — kiáltotta, a hangja rekedt volt a félelemtől és a fájdalomtól.

A percek óráknak tűntek. Aztán hirtelen eszébe jutott — a telefon! Ott volt a táskájában, alig egy méterre a hűtőajtótól. Olyan közel, és mégis elérhetetlenül messze.

Könnyek csorogtak az arcán. Dühösen kezdte ütni az acélajtót, míg a keze vérezni kezdett.
— Nem halhatok meg… nem most… — suttogta, miközben reszketett.

A tekintete megakadt egy eltört falapon. Megragadta, és kétségbeesetten próbálta vele kifeszíteni a zárat. Az ujjaiból patakzott a vér, de akkor hirtelen kattanás hallatszott.
Az ajtó kinyílt.

Anna összeesett a padlón, a teste rázkódott a hidegtől. Minden erejét összeszedve elérte a táskáját, elővette a telefont, és hívta a mentőket. Utána elsötétült minden.

Amikor újra kinyitotta a szemét, fehér fényt látott. A kórházi plafon fölé hajolt egy nővér, gyengéden megsimítva a karját.
— Nyugodjon meg, kedvesem. Ön és a kisbabája életben vannak. Ez maga a csoda.

Anna sírni kezdett. De mielőtt bármit is mondhatott volna, belépett a szobába egy rendőr.
— Novakné Anna? Sajnálom, de a férjéről kell beszélnünk. Ő… meghalt.

— Meghalt? — ismételte Anna alig hallhatóan.
— A kocsiját a folyóban találtuk meg. Mielőtt odakerült volna, hívta Önt — mondta a rendőr, majd bólintott.

Anna remegő kézzel nézett a telefonjára. Egyetlen nem fogadott hívás, azon az éjjelen.

— Találtunk egy levelet is — folytatta a rendőr. — Azt írta: Meg akartam szabadulni a problémától, de elpusztítottam magam.

Anna lehunyta a szemét. A szívében egyszerre kavargott düh, fájdalom és furcsa megkönnyebbülés.
Ő zárt be a fagyba… és végül őt nyelte el a hideg.

Évek teltek el.

Anna már nem dolgozott elegáns étteremben. Kinyitott egy apró kávézót a város szélén. Mindig friss kenyér és vanília illata lengte be a levegőt. A falon egy fotó függött — ő és egy kisfiú, aki boldogan nevetett a kamerába.

A vendégek gyakran kérdezték:
— A kisfiú a maga gyereke?
Anna mosolyogva válaszolta:
— Igen. A gyermek, aki túlélt mindent.

Esténként, amikor bezárt a kávézó, Anna gyertyát gyújtott az ablakban. Nézte az eget, és halkan suttogta:
— Köszönöm… hogy életben maradtam.

Néha még álmodott a hidegről, a sötétről, a bezártságról. De minden álomban megjelent egy fény — és egy hang:
— Anya, itt vagyok.

Anna ilyenkor felébredt, a szíve fölé tette a kezét, és tudta:
A legmélyebb fagyban is van remény — ha a szívedben még él a szeretet.