Egy idős asszony bőröndjében valami sűrű, nehezen felismerhető alakzat jelent meg.
Összeráncolta a homlokát.
— Kérem, asszonyom, nyissa ki a bőröndöt — mondta határozottan.

A néni, apró, fáradt, de kedves arcú nő, riadtan nézett rá.
— Tessék? Miért? Nincs benne semmi különös… csak ajándékok az unokáimnak.
— Kérem, nyissa ki, ez az eljárás része — ismételte az őr nyugodt, de kemény hangon.

A nő kezei remegtek, miközben a bőröndöt a pultra tette. A zár nem akart kinyílni.
Az egyik dolgozó elővette a csípőfogót, egy kattanás, és a zár engedett.

A fedél lassan felnyílt… és mindenki döbbenten hátrált egy lépést.
Odabent plüssjátékok sorakoztak: macik, nyuszik, babák. Első pillantásra ártatlan gyerekejándékok. De valami nem stimmelt.

Az egyik tiszt felemelt egy plüssmacit. Túl nehéz volt. Az anyaga merevnek tűnt. Fogott egy kést, felvágta a varrást — és szürke por hullott ki belőle.

Csend lett.
— Ez… ez kábítószer — suttogta valaki.

Az asszony elsápadt, szinte elájult.
— Nem! Nem, ez nem lehet igaz! Én nem tudtam róla!
— Ki adta önnek ezeket a játékokat? — kérdezte az őr.
— Egy szomszéd… azt mondta, hogy segít, hogy ne legyen üres a bőrönd. Esküszöm, én nem tudtam!

Az asszonyt azonnal elvitték kihallgatásra. Sírva ült a szobában, kezét tördelve, míg a nyomozó jegyzetelt.
— Mondja a szomszéd nevét — szólt halkan, de ridegen.
— Azt hiszem, Miklósnak hívták… vagy talán Péternek. Csak köszöntünk egymásnak a házban.

A nyomozó egy pillanatra elhallgatott.
Fél óra múlva visszatért egy másik rendőr, arca komor volt.
— Megtaláltuk azt az embert. Halott. A saját lakásában. Meggyilkolták.

A nő a szája elé kapta a kezét.
— Nem… ez lehetetlen…
— Úgy tűnik, valaki felhasználta magát, asszonyom. A bőrönd volt a csali. Amint megérkezett volna a másik országba, valaki elvette volna a csomagot… ön pedig eltűnt volna.

A nő zokogásban tört ki.
— Csak látni akartam az unokáimat…

Két nappal később a történet minden híradóban megjelent.
A címlapok így kiabáltak:
„Ártatlan nagymama drogfutárként!”
„A maffia új trükkje – az idősek, mint élő csomagok!”

De az igazi sokk csak ezután jött.
Az egyik plüssállat belsejében egy kis medált találtak, belegravírozva a betűk: A.N.
A labor kimutatta: vérnyomok voltak rajta. És a DNS egy fiatal nőé, aki három hónappal korábban tűnt el.

A fiatal biztonsági őr, aki először észrevette a bőröndöt, azóta sem tudott nyugodtan aludni. Folyton a nő arcát látta, és a plüssállatok szemét, mintha éltek volna.

Egyik éjjel megszólalt a telefonja.
— Maga volt az, aki megtalálta a bőröndöt? — kérdezte egy rekedt hang.
— Ki beszél?
— Ő nem volt az első… és maga sem lesz az utolsó.

A vonal megszakadt.
A szám nem létezett.

Azóta a reptér biztonsági ellenőrzése sokkal szigorúbb.
A nénit végül felmentették — ártatlan volt. De az arca megkeményedett, a tekintete elveszett valahol a múltban.

Minden este gyertyát gyújtott az ablakban, és suttogta:
— Csak jót akartam…

Amikor néha elhaladt egy repülő az égen, szíve összeszorult.
Tudta, hogy soha többé nem fog utazni.

Mert megértette:
Nem minden ajándék hoz örömet. Némelyik elrabolja az életed.