A hófehér kúria a gondosan ápolt kert közepén üresnek, halottnak tűnt.
Nem hallatszott többé a lánya nevetése, a zene, a kávé illata sem szállt már a folyosókon.
A házra rátelepedett a csend – nehéz, nyomasztó csend, ami minden percben emlékeztette a ház úrnőjét arra, hogy mindent elveszített.

A nő, aki egész életében bálokon, estélyeken, fényűzésben élt, most először érezte magát teljesen egyedül és védtelenül.
Egyetlen lánya volt mindene. A lány egy egyszerű férfit vett el – nem volt gazdag, de őszintén szerette. És ez az őszinte szerelem fontosabb volt minden pénznél.

Egy éjszaka azonban minden összeomlott.
A telefon csörgése hasította szét a csendet. A vonal túlsó végén egy hideg hang közölte: baleset történt. Az autó lesodródott az útról, felborult és kigyulladt. Senki nem élte túl.

A nő összeesett a padlón, nem hitt a fülének.
A temetés napja örökké tartott. Két fehér koporsó előtt állt, mozdulatlanul, mintha vele együtt temették volna el a lelkét is.

Hosszú hetekig nem beszélt senkivel. Csak járta a szobákat, kezében a lánya ruháival, és sírt.
A vagyon, amit egész életében gyűjtött, értelmét vesztette. Bármit odaadott volna, csak hogy még egyszer hallhassa lánya hangját.

Egy hónappal később egy furcsa boríték érkezett.
Nem volt rajta feladó.
Bennt egy fénykép.
A lánya és a veje voltak rajta — élve, mosolyogva, valahol egy meleg, tengerparti helyen.
A hátoldalán egyetlen mondat állt:

„Ne keress minket.”

A nő kezéből kiesett a kép.
Ez nem lehetett régi fénykép – a lánya olyan ruhát viselt, amit a halála előtt vett.

Másnap magánnyomozót fogadott.
Néhány nap múlva a férfi rémisztő hírekkel tért vissza.

A „vő” nem az volt, akinek mondta magát. Hamis néven élt, adósságai voltak, és számos országban körözték csalás miatt.
Ráadásul, néhány nappal a „baleset” előtt a nő számlájáról eltűnt több mint 700 millió forintnyi összeg.

A detektív megmutatta a baleset helyszínén készült kamerafelvételt.
A videón az autó valóban lesodródik az útról — de közvetlenül a robbanás előtt két alak kiszáll és elszalad az erdő felé.

A nő döbbenten meredt a képernyőre.
– Ez lehetetlen… – suttogta.

Néhány nappal később újabb levél érkezett.

„Anya, bocsáss meg. Nem tehettünk mást. Megfenyegettek minket. Ha visszatérünk, meghalunk.”

A mellékelt fotón a lánya sápadt, ijedt volt, a háttérben egy trópusi hotel látszott. Mellette a veje – komor tekintettel, tetovált nyakkal.

Hetek teltek el újra csendben, mígnem egy éjszaka valaki kopogtatott az ajtón.
Amikor kinyitotta, egy lány állt ott – sápadt, vézna, könnyes szemmel.
– Anya… – suttogta.

A nő átölelte őt, de a lánya összeesett a karjaiban. A ruháján vérfolt volt.
A kórházban meghalt, mielőtt mindent elmondhatott volna.
Csak ennyit suttogott:

„A pendrive-on… ott az igazság…”

A nő később valóban talált egy adathordozót a lánya táskájában.
A fájlokban rejtett felvételek voltak: politikusok, üzletemberek, korrupció, zsarolás, gyilkosság. A lánya és a veje egy hatalmas bűnszervezetbe keveredtek – és amikor ki akartak szállni, az életükkel fizettek.

Most a nő magányosan él, testőrök védik, háza tele van kamerákkal.
Minden reggel a lánya fényképét nézi, és halkan mondja: