Messze a családomtól mentem férjhez. Rengeteget dolgoztam, alig volt időm otthon lenni, nemhogy még a beteg apósomról gondoskodni.
Amikor megtudtam, hogy a legjobb barátnőm munkát keres, úgy éreztem, ez mindkettőnknek jó megoldás.
Felvettem házvezetőnőnek. Megbíztam benne, ismertem őt régóta, és a fizetés is segíthetett neki.

Eleinte minden tökéletes volt. A ház tiszta volt, az apósom elégedett, én pedig megkönnyebbültem.
De néhány hét után valami megváltozott.

Az apósom, aki addig alig tudott felkelni, hirtelen tele lett energiával.
Korán kelt, dúdolgatta a régi katonadalokat, és a szeme csillogott, mintha újra fiatal lenne.
A barátnőm viszont napról napra sápadtabb lett. A mosolya eltűnt, a tekintete elhomályosult.
Amikor kérdeztem, mi baja, csak annyit mondott:
— „Semmi gond… csak még szoknom kell a tempót.”
De a hangja remegett, és a szemeiben félelem ült.

Éjszakánként észrevettem, hogy a szobája üres.
Reggel fáradtan, sápadtan tért vissza, és kerülte az apósom pillantását.
Egy idő után már sejtettem, hogy valami nincs rendben.

Aztán egy este az apósom kijelentette:
— „A szobámat át kell alakítani. Hangszigetelést és belső zárat akarok.”
A férjem csak nevetett, de énnekem jéggé fagyott a vér az ereimben.

Másnap félrehívtam a barátnőmet. Először hallgatott, majd kitört belőle a sírás.
— „Éjjel átjön hozzám…” suttogta.
— „Csak beszélgetni kezdett. Aztán már nem tudtam leállítani. Azt mondja, szüksége van rám, és hogy nélkülem meghalna…”

A világ megállt körülöttem. Az apósom, akit beteg, gyenge embernek hittem, valójában régen elveszítette a határait.
Megkérdeztem tőle, miért nem szólt korábban.
— „Féltem. Ő a családod. Azt hittem, te sem hinnél nekem.”

Még aznap este adtam neki pénzt és segítettem elmenni. Nem néztünk egymásra, csak csendben búcsúztunk.
Az apósom másnap vidáman fütyörészett, mintha semmi sem történt volna.
Este pedig megszólalt:
— „A hangszigetelést ne felejtsd el. Most már tényleg kell.”

Attól a naptól fogva nem tudok nyugodtan aludni.
Éjjel halk suttogást hallok a szobájából. Amikor bemegyek, egyedül ül a fotelben, de az arcán különös, elégedett mosoly ül.

Egy reggel furcsa illatot éreztem a folyosón – női parfümöt. Pontosan olyat, amilyet a barátnőm viselt.
Megdermedtem.
Ő elment… de talán valami mégis itt maradt belőle.

Az apósom azóta minden este ugyanott ül, és halkan motyog.
Egyszer tisztán hallottam, ahogy kimondja a nevét.
És akkor megértettem:
ő soha nem engedte el.