Nemrég a budapesti metrón történt valami, amit soha nem fogok elfelejteni.
Egy fiatal anya lépett be a kocsiba egy babakocsival. A kisbaba békésen aludt, de néhány perc múlva felébredt és sírni kezdett. Az anya zavarban volt, és csendesen megszólalt:
— Elnézést… csak éhes.

Nem várva tovább, elővette a takarót, és diszkréten elkezdte szoptatni a gyermekét.
A legtöbb utas kulturáltan viselkedett: néhányan az ablak felé fordultak, mások a telefonjukba merültek. Minden rendben volt — egy pillanatig.

De az anya mellett ülő idős asszony hirtelen felemelte a fejét és hangosan megszólalt:
— Maga normális? Itt férfiak is vannak! Szégyellje magát!

A fiatal anya megdöbbent, de próbált nyugodt maradni:
— Asszonyom, a gyermekem éhes. Ez teljesen természetes.

— Természetes? — fakadt ki az idős nő. — Bezzeg a mi időnkben az ilyen dolgokat elrejtettük! A mai fiataloknak semmi szégyenérzetük nincs! Gusztustalan!

— Akkor ne nézze, — válaszolta csendesen az anya. — Senki nem kényszeríti.

De az asszony egyre hangosabb lett. Hadonászott, kiabált, és az egész vagon rájuk figyelt. A hangulat egyre feszültebbé vált.

És ekkor hirtelen megszólalt egy fiatal férfi, aki addig csendben állt az ajtónál.
Határozott léptekkel odalépett, és nyugodt, de erőteljes hangon mondta:
— Asszonyom, tényleg úgy gondolja, hogy egy anyának szégyellnie kell, ha megeteti a gyermekét?

Az idős nő gúnyosan felnevetett:
— Persze, hogy kell! Ez nem a helye az ilyesminek! Ez nyilvános hely!

A férfi szeme megvillant.
— Tudja, mi nem való ide? — kérdezte. — Az, ha valaki megaláz egy anyát, aki a gyerekéért teszi, amit kell.

A vagonban csend lett. Mindenki rájuk figyelt.
— Az én anyám is egyedül nevelt fel, — folytatta. — Sokszor nem volt más választása, mint ott etetni, ahol épp volt. És mindig akadt valaki, aki megszégyenítette érte. De senki sem segített neki.

A hangja nem volt agresszív, csak tele volt fájdalommal és igazsággal.
— Szégyellni nem az anyának kellene, hanem azoknak, akik ítélkeznek.

Ekkor valaki halkan tapsolni kezdett. Aztán még egy ember. És hamarosan az egész vagon tapsolt.
A fiatal anya szeme megtelt könnyel. Nem a megaláztatástól, hanem a megkönnyebbüléstől.
A gyermeke megnyugodott, mintha érezte volna, hogy most biztonságban van.

Az idős nő némán ült, vörös arccal, és az ablakon bámult kifelé.
A fiatal férfi a következő megállónál leszállt. Mielőtt kilépett, csak ennyit mondott:
— Az emberség nem szégyen. A közöny az.

Amikor az ajtó bezárult mögötte, senki sem szólt. Csak csend volt — az a fajta csend, ami után mindenki kicsit más emberként néz körül.

Sokáig gondolkodtam ezen a jeleneten.
Hányszor látunk igazságtalanságot, és nem teszünk semmit? Hányszor ítélkezünk, anélkül hogy megértenénk a helyzetet?

Ez a fiatal férfi nem tett semmi látványosat — csak kimondta, amit mindenki érzett.
De néha egyetlen mondat, egyetlen bátor kiállás elég ahhoz, hogy emlékeztessen minket: az emberség még nem halt ki.

És azon a napon, abban a metrószerelvényben nemcsak egy gyermek lakott jól, hanem egy egész vagon lelkileg is megerősödött.