Azt gondoltam, a férjem valamit szerel – talán az autót, talán új hobbit talált magának. De ahogy múltak a napok, egyre furcsábban kezdett viselkedni.
A gyerekek már aludtak, amikor ő némán felállt az asztaltól, felvette a kabátját, és lement a garázsba. Mindig késő éjjel tért vissza – fáradtan, beesett szemmel, és a ruháján furcsa vöröses foltokkal. Amikor rákérdeztem, csak ennyit mondott:
— Dolgozom. Ne kérdezősködj.
Egyik este, mikor újra próbáltam megtudni, mit csinál odalent, rám nézett hideg, idegen tekintettel, és csak annyit mondott:
— Ez nem a te dolgod.
Akkor valami bennem megtört. Úgy éreztem, az a férfi, akit valaha szerettem, már nem létezik. Valami más költözött a helyébe.
Egy nap, amikor munkahelyén volt, elhatároztam, hogy kiderítem az igazságot. Kimentem az udvarra, a kulcsot szorítva a tenyeremben, és megálltam a rozsdás garázsajtó előtt. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. A kulcs megfordult a zárban, és a régi ajtó lassan, nyikorgó hanggal kinyílt.
Bent félhomály volt és fémes, dohos szag. Először semmit sem láttam, de ahogy a szemem hozzászokott a sötétséghez, megmerevedtem. Az asztalon félig takart tárgyak hevertek: szerszámok, üvegek, tűk, drótok… és a padlón valami sötét, megvastagodott anyag. Lehajoltam, hogy jobban lássam — és rájöttem, hogy vér az.
Megremegtem. A falakon fotók lógtak — férfiak, nők, gyerekek. Minden kép alatt dátum és egy szó: „Kész”, „Új anyag”, „Következő fázis”.
Az asztalon egy régi jegyzetfüzet feküdt, tele sűrű, kapkodó kézírással. Az első oldalak még ártatlanok voltak: listák, vegyszerek nevei. Aztán jöttek a borzalmas sorok:
„Az anyag még él… mozog.”
„A bőr nehezen illeszkedik.”
„A sikolyok zavarják a koncentrációt.”
A füzet kicsúszott a kezemből, amikor hirtelen meghallottam a lépteket a hátam mögött.
— Mit keresel itt? — hallottam a férjem hangját.
Megfordultam. Ott állt, a kezében egy hosszú, vékony kés. Az arcán nem volt érzelem, csak valami hideg üresség.
— Nem kellett volna ezt látnod — mondta halkan. — Még néhány éjszaka, és befejeztem volna.
— Mit fejeztél volna be? — suttogtam, reszketve.
Elmosolyodott, de az a mosoly nem volt emberi.
— Új életet adok azoknak, akiket a halál elvett. Tökéleteseket alkotok. Örökkévalókat.
Nem értettem, mire gondol, amíg meg nem láttam, mit rejt a sarokban álló, fehér lepel. Megragadtam és lerántottam róla. A levegő bennem rekedt — az alatt a lepel alatt egy nő feküdt. Túl valóságos volt, hogy bábu legyen. És én felismertem az arcát. Ő volt a szomszédunk, Éva, aki egy hónapja eltűnt.
A férjem lassan közelebb lépett.
— Már nem szenved — mondta halkan. — Szép lett, igaz? Most már a te sorod jön.
Felsikoltottam, megragadtam a legközelebbi szerszámot — talán egy nehéz csavarkulcs volt — és teljes erőből lesújtottam. Ő megtántorodott, én pedig kirohantam a házból, a hideg éjszakába.
A rendőrség perceken belül megérkezett. De amikor beléptek a garázsba — minden eltűnt. Nem voltak testek, nem volt füzet, csak a fémes szag és néhány vörös folt a padlón. A férjemnek nyoma veszett.
Fél év telt el. A ház most üres, a gyerekekkel elköltöztem. De néha, éjfél körül, újra hallom azt a hangot. A fém halk csengését a távolból. És reggelente, amikor kinézek az ablakon, ott van — egy kéznyom az üvegen.
És tudom, hogy visszatért. Hogy figyel.
És hogy egy nap be fogja fejezni, amit elkezdett.