Előttem egy idős férfi állt – elegánsan, de egyszerűen öltözve, zakóján néhány kitüntetés. A tartása és a tekintete elárulta: katona volt, veterán. Méltóságteljes ember, akit az élet megtört, de nem tört meg a lelke.

A futószalagra csak néhány dolgot tett: egy kenyeret, egy csomag vajat, egy kis tésztát. Semmi felesleges, csak a legszükségesebb. Amikor fizetésre került a sor, zavartan kotorászott a zsebében, majd halkan megszólalt:
— Elnézést… egy kicsit hiányzik… Holnap visszahozom. Ma még nem ettem semmit… Kérem, legalább a kenyeret engedje el…

A pénztárosnő megvetően nézett rá, mintha egy koldus állt volna előtte.
— Mit gondol, ez itt jótékonyság? — csattant fel. — Nincs pénze? Akkor menjen máshova!

Éreztem, ahogy a gyomrom összeszorul, a vér felforr bennem. De mielőtt megszólalhattam volna, a nő már megnyomta a biztonsági hívógombot.
Egy nagydarab, ötvenes éveiben járó biztonsági őr lépett oda. Szó nélkül megragadta az öreget a vállánál, és elkezdte kitaszigálni az ajtó felé.
— Elég a színjátékból! Mind ilyenek vagytok — mindig csak sajnáltatni akarjátok magatokat!

Ekkor elvesztettem a türelmemet.
— Elég legyen! — kiáltottam. — Ez az ember azért harcolt, hogy maga ma itt állhasson, élve és biztonságban!

Az őr ingerülten rám nézett.
— Kisasszony, ne avatkozzon bele. Szabály az szabály. Nem fizetett — megy.

A férfi lehajtotta a fejét, és halkan mondta:
— Nem akarok könyöradományt… csak egy kis kenyeret…

A boltban csend lett. Mindenki látta, mi történik, de senki sem mozdult. Mindenki hallgatott.

Odamentem a kasszához, elővettem a pénztárcámat.
— Mennyi hiányzik? — kérdeztem.
— Harminc forint, — válaszolta fagyosan a pénztáros.
Egy ezrest nyomtam a kezébe.
— Tessék. A visszajárót tartsa meg — vegyen rajta egy kis emberséget, ha talál.

Az idős férfi rám nézett, a szeme megtelt könnyel.
— Köszönöm, kisasszony… Nem kellett volna…
— De kellett, — mondtam hangosan, hogy mindenki hallja. — Szégyelljék magukat! Mindannyian! Önök végignézték, ahogy egy embert, egy háborús veteránt megaláznak egy vekni kenyér miatt, és senki sem szólt! Mivé lettünk?!

Egy idős nő lehajtotta a fejét, egy férfi elfordult. Senki sem mert rám nézni.
Az őr csak annyit mondott:
— Én csak a szabályokat követem…
— A szabályokat? — kérdeztem. — És az emberséget már törölték a szabályzatból?

Megfogtam a férfi karját, és kivezettem a boltból. Odakint hideg szél fújt, de bennem perzselt a düh. Leültünk egy padra. Az öreg hosszan hallgatott, majd csendesen szólt:
— Tudja… nem az fájt, hogy éhes vagyok. Az fájt, hogy az emberek eltűntek. Régen, a fronton, megosztottuk az utolsó falatot is. Most meg csak néznek, és nem tesznek semmit.

A szavai szíven ütöttek. Ez nemcsak egy éhező öreg története volt. Ez rólunk szólt. Arról, hogy lassan elfelejtjük, mit jelent embernek lenni.

Néhány nappal később visszamentem a boltba. Ugyanaz az őr állt ott, lehajtott fejjel.
— Tegnap visszajött, — mondta halkan. — Bocsánatot kértem tőle. Vettem neki kenyeret.
— Jó, — feleltem. — Talán még nincs minden elveszve.

És akkor megértettem: amíg van valaki, aki nem hallgat, amíg akad, aki kiáll az igazságért — addig maradt még remény.

Mert a valódi gonoszság nem mindig a tettekben rejlik. Néha a csendben van — azoknak a csendjében, akik mindezt látják, és mégis semmit sem tesznek.