Öt régi barátnő töltötte a napot a homokos parton. A nap melegen sütött, a tenger halk hullámai ringatták a csendet. A nők nevetgéltek, beszélgettek, néha csak elhallgattak és nézték a végtelen horizontot. A pokrócukon gyümölcsök, házi sütemények és friss italok sorakoztak – egy tökéletes nyári délután volt.

Aztán hirtelen egy ugatás törte meg a nyugalmat.
A dűnék mögül egy közepes méretű, zilált szőrű kutya rohant feléjük. Szemeiben valami nyugtalanító villant. Körbe szaladta őket, ugatott, csaholt, a farka ide-oda csapkodott, de nem tűnt vidámnak — sokkal inkább kétségbeesettnek.

— Nézzétek, milyen aranyos! — nevetett Éva, és letört neki egy darab kekszet.
— Biztos éhes, — mondta Anna, és még több ételt dobott elé.

De a kutya rá sem nézett az ételre.
Csak ugatott tovább, sőt, egyre hangosabban. Mintha próbálta volna elmondani, hogy valami nincs rendben.

Ekkor Júlia, a legfigyelmesebb közülük, hirtelen elhallgatott, arca elsápadt.
— Lányok… nézzetek a bundájára!

A többiek odafordultak, és megdöbbenve hátrahőköltek. A kutya szőre helyenként hiányzott, a bőre alól sötét, véraláfutásszerű foltok tűntek elő. Egyes helyeken égésnyomok, máshol megszáradt vér borította.

— Istenem… ki tehette ezt vele? — suttogta Katalin.

A kutya egy pillanatra elhallgatott, felnézett rájuk, és halk nyüszítést hallatott. Aztán lassan megfordult, és elindult a dombok felé. Néhány méter után visszanézett, mintha hívná őket.

— Úgy tűnik, azt akarja, hogy kövessük, — mondta Éva bizonytalanul.
— Ez őrültség… — felelte Anna, de már ő is felállt.

Valami megmagyarázhatatlan erő vitte őket előre. Követték a kutyát, amely egy keskeny ösvényen vezette őket, mígnem egy elhagyatott, benőtt erdőszélhez értek. Ott, a fák árnyékában, egy régi, omladozó kút állt.

A kutya megállt a kút mellett, lefeküdt, és lesütötte a fejét. Halk nyüszítés töltötte meg a levegőt.

— Miért hozott ide? — kérdezte Júlia, és közelebb lépett.
Zseblámpát kapcsolt a telefonján, és belenézett a sötétségbe.

Néhány másodperc múlva elsápadt, hátratántorodott.
— Ott… ott van valami! — kiáltotta elcsukló hangon.

A többiek is odamentek. A telefon fénye megvilágított egy rongyot, aztán egy táskát, majd valami mást… valami emberit.

— Nem… ez nem lehet igaz… — suttogta Anna, kezét a szájához emelve.

A rendőrséget azonnal hívták. Mire a járőrök megérkeztek, a kutya mozdulatlanul feküdt a kút mellett, a szemét le sem vette a sötétségről.

Amikor a mentőegység leereszkedett, megtalálták egy nő holttestét. Két hete eltűnt személyként keresték, de senki nem tudta, hova tűnt. A mellette fekvő táska és nyaklánc segítette a beazonosítást.

És ekkor jött a megdöbbentő rész:
A kutya az övé volt. A nő halála után eltűnt, senki sem látta — egészen mostanáig.

A nők némán álltak, könnyekkel a szemükben. Érezték, hogy az állat valami olyasmit tett, amit ember sem tudott volna: elvezette őket az igazsághoz.

Másnap visszamentek a tengerpartra. A kutya ott ült, ugyanott, ahonnan minden kezdődött. Nyugodtnak tűnt, békésnek. Éva lehajolt, megsimogatta a fejét.
— Köszönjük, hogy nem adtad fel, — suttogta.

Másnap reggelre eltűnt.
Néhány nappal később egy önkéntes csoport találta meg az erdőben — békésen feküdt, mintha csak aludna.

A nők egy kis sírt ástak a tengerparton. Egy sima követ tettek a helyre, és ráírták:
„Hűséges a végsőkig.”

Azóta soha egyikük sem tudott ugyanúgy ránézni egy kutyára.
Megtanulták, hogy a hűség és a szeretet néha túléli a halált is.