A lánya arca, amely eddig viaszfehér volt, hirtelen megváltozott — a bőr halvány rózsaszínes árnyalatot kapott, a nyakán egy vékony ér megmozdult, és… a mellkasa alig észrevehetően megemelkedett.

— Lélegzik! — suttogta az anya rekedt hangon. — Halljátok? Ő lélegzik!

A gyászolók körében zűrzavar támadt. Valaki felkiáltott, mások hátrahőköltek, néhányan közelebb rohantak. Az apa, halálsápadtan, a lánya csuklójára tette az ujjait. És akkor… egy gyenge, de határozott pulzust érzett.

— Istenem… — zokogta az anya. — Él! A lányom él!

Valaki már hívta a mentőket, mások értetlenül bámulták a testet, amelyről azt hitték, hogy örökre elnémult. Az anya azonban nem mozdult. Kezét a lánya hajába fúrta, simogatta az arcát, és imádkozott. A terem megtelt valami különös, szinte szent csenddel.

Amikor a mentők megérkeztek, a lány már kinyitotta a szemét. Tekintete üres volt, zavarodott, de kétségtelenül élő. Az orvosok villámgyorsan dolgoztak: vérnyomás, pulzus, oxigén. Az egyik doktor döbbenten nézett fel:

— A szíve ver. Nem halt meg.

Később kiderült, hogy a lány egy rendkívül ritka állapotba, úgynevezett katalepsziába esett — egy olyan állapotba, amikor a test teljesen mozdulatlanná válik, a légzés és a pulzus szinte kimutathatatlan. Az orvosok halottnak hitték.

De a legborzalmasabb az volt, amit a lány később elmondott.

A kórházban, amikor már tudott beszélni, elmesélte, hogy mindent hallott. Hallotta, ahogy az emberek sírnak, érezte a virágok illatát, és a hideg ruhát a testén. Tudta, hogy koporsóban fekszik, és hallotta a saját anyját, ahogy zokogva könyörög:

— Temessetek el vele együtt! Nem akarok nélküle élni!

Ezek a szavak törtek át a bénultság falán. A lány minden erejét összeszedte, hogy megmozduljon, hogy jelezzen — és abban a pillanatban, amikor anyja fölé hajolt, a csoda megtörtént.

A történet bejárta az egész országot. Az újságok „feltámadásról” írtak, az emberek a kórház elé tódultak, hogy lássák „a lányt, aki visszatért a halálból”. De a háttérben ott volt a botrány: az orvos, aki aláírta a halotti bizonyítványt, mindent megpróbált eltussolni. Az apa dühöngött, de az anya csak annyit mondott:

— Nem akarok bosszút. Csak azt, hogy a lányom él.

Hetek teltek el, mire a lány teljesen felépült. De a lelke tele maradt félelemmel. Éjszakánként felriad, mert hallja, ahogy bezárul a koporsó fedele. Fél a sötéttől, fél az egyedülléttől. Mégis, minden reggel hálát ad, amikor felébred, és meglátja az anyját.

— Ott voltam a határon, — mondta később halkan. — De a hangod, anya… az húzott vissza.

Most már soha nem válnak el egymástól. Néha együtt mennek ki a temetőbe — oda, ahol a sír már meg volt ásva, a kőbe majdnem belevésték a nevét. Az anya letérdel, megérinti a hideg követ, és csak ennyit mond:

— Emlékeztessen ez minket mindig arra, hogy a halál nem mindig a vég. Az anya szeretete képes legyőzni mindent — még a halált is.

És amikor a szél átfúj a sírok között, mintha egy halk hang suttogná a fák között:

— Megmentettél, anya…