Egy remegő hangú férfi azt állította, hogy a szomszédos, elhagyatottnak tűnő házból különös zajok hallatszanak. Azt mondta, nem tudja, mi történik, de könyörgött, hogy azonnal küldjenek rendőröket.

Néhány perccel később egy járőrkocsi és egy szolgálati német juhász érkezett a helyszínre.
A ház félig romokban állt — rozsdás kapu, betört ablakok, penésszel borított falak. Olyan volt, mintha évek óta senki sem lépett volna be oda. De amint a rendőrök átlépték a küszöböt, valami nyomasztó csend borította be őket.

A kutya hirtelen megmerevedett. Orrát a padló felé fordította, morgott, majd kaparni kezdett az egyik sarokban. Az egyik rendőr odalépett, észrevette, hogy a padlódeszkák repedezettek. Amikor megvilágította a rést, sötétség tátongott alatta — mintha egy mély üreg nyílt volna a ház gyomrában.

A fénykéve remegve siklott végig az alagút falain, és ami lent látszott, attól a rendőr szinte elejtette a zseblámpát.
A mélyben tucatnyi régi baba hevert. Az arcuk karcos volt, a szemük hiányzott, némelyiknek a karja vagy a feje szakadt le. A földön kis gyerekcipők, elrongyolódott ruhadarabok és megsárgult fényképek feküdtek.

Ekkor halk nesz hallatszott. Mintha valaki vagy valami megmozdult volna odalent.
A kutya ugatni kezdett, és hátrált, miközben a föld enyhén megremegett.
A következő pillanatban egy kéz bukkant elő a sötétből — sáros, véres, csonttá aszott kéz, amely görcsösen kapaszkodott a padló szélébe.

A rendőrök hátraugrottak, de a kéz után egy nő alakja emelkedett ki. Ruhája szinte cafatokban lógott róla, a haja összeragadt, arca félig felismerhetetlen volt.
– Segítsenek… még mindig ott van… – suttogta rekedt hangon, mielőtt elájult volna.

A nőt azonnal kórházba szállították. Az orvosok szerint hetek óta éhezett és megkötözve tartották fogva. A rendőrök visszatértek a házba, és mélyebbre ástak. Amit találtak, az minden képzeletet felülmúlt.

A pince mélyén rozsdás láncok, gyertyamaradványok és emberi csontok feküdtek. A falakon különös jelek, szimbólumok voltak krétával rajzolva.
Az egyik szobában egy poros dobozban régi naplókat találtak. A borítón ez állt: „K. László – Bábmester”.

A napló bejegyzései egy őrült elmére vallottak. A férfi arról írt, hogy a lánya halála után megpróbálta „visszahozni” őt, de ehhez „más gyermekek lelkére” volt szükség.
Egyik bejegyzés így szólt:

„A babák csak addig hallgatnak, amíg a sötétség el nem ébred. A nevetés lesz a jel, hogy ő visszatért.”

A rendőrség megerősítette, hogy a ház egykor valóban Lászlóé volt, aki évekkel ezelőtt eltűnt. A szomszédok szerint éjjelente mindig hallották, ahogy a házban kopácsol, mintha valamit építene. Egy idős asszony azt is mondta, egyszer látta, amint László egy kis gyereket vezet be a házba… aztán többé senki sem látta őt.

A házat végül lezárták, majd elrendelték a lebontását. De az építkezési munkások soha nem fejezték be a munkát. Egyikük később azt állította, hogy éjszaka gyereksírást hallott a pincéből. Másnap nem jött vissza dolgozni.

Mostanra a helyet benőtte a gaz, és csak néhány tégladarab emlékeztet arra, hogy valaha ott állt az a ház. De az emberek még ma is beszélnek róla.
Azt mondják, ha valaki elmegy arra egy szeles éjszakán, halk nevetést hall a föld alól, és egy hang suttog a sötétben:
— Segíts… ő visszatért…