Két év. Minden reggel ugyanabban az időben, ugyanazon az utcán, ugyanazzal a kis lánnyal a hátsó ülésen. Lilla volt a neve. Apró, élénk szemű kislány, aki mindig túl nagy táskát cipelt, és aki minden reggel mosollyal üdvözölt.

Az anyja, Anna, egyedül nevelte őt. A férje külföldön dolgozott, hónapokig nem jött haza. Anna nővérként dolgozott, éjszakai műszakokban, kimerülten, álmos szemekkel. Egy nap megkérdezte, el tudnám-e vinni Lillát iskolába, mert ő nem mindig ér haza időben. Természetesen igent mondtam.

Eleinte ez csak egy szívesség volt. De lassan valami megváltozott.

Minden reggel, amikor Lillát felvettem, Anna már a kapuban állt. Kávé a kezében, fáradt, de kedves mosollyal. Volt benne valami törékeny, valami, ami arra késztette az embert, hogy megálljon, és ránézzen egy kicsit tovább, mint illene.

Aztán egy téli reggelen minden más lett.

Lilla elfelejtette a rajzfüzetét, így visszamentem érte. Csengettem. Anna nyitott ajtót. Csak egy köntöst viselt, haja szétzilált volt, és a szemében valami különös fény égett. Egy pillanatra megállt az idő. Nem szóltunk semmit. Csak néztük egymást.

Attól a naptól kezdve nem tudtam kiverni a fejemből a pillantását.

Hetekkel később, egy este, kopogtak az ajtómon. Ő volt az.
Egy üveg bor volt a kezében.
– „Szeretném megköszönni, amit tettél értünk” – mondta csendesen.

Beengedtem. Leültünk, és beszélgettünk. Hosszú órákon át. A magányról, a félelemről, a hiányról. Aztán elhallgatott, rám nézett, és halkan hozzátette:
– „Te vagy az egyetlen férfi, aki valóban észrevett.”

Az a mondat mindent megváltoztatott.

A következő hónapokban titokban találkoztunk. Reggelente Lillát vittem iskolába, délután néha visszajöttem. Csókok, suttogások, lopott pillanatok. Tudtuk, hogy amit teszünk, helytelen, de mégsem tudtunk leállni.

Aztán egy napon a férje váratlanul hazajött.

Épp elindultam, amikor az autója megállt a ház előtt. Ránéztem. A tekintetében nem volt kétség: mindent értett.

Még aznap este kaptam egy üzenetet Annától:

„Ne gyere többé. Vége.”

Soha többé nem láttam őt. Néhány héttel később elköltöztek. A ház üresen maradt. Lilla táskáját még hónapokig láttam a fejemben, ahogy rohan az autó felé.

Két év tűnt el a semmiben. Két év, ami egy apró szívességgel kezdődött, és egy összetört szívvel végződött.

Még ma is, amikor elhaladok az iskola előtt, látom őket a képzeletemben – a kislányt, és az anyját, aki egy pillanatra hitt abban, hogy újrakezdheti.

Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e akkor. Csak azt tudom, hogy egyetlen téli reggel képes megváltoztatni egy életet. És néha, amikor kopog az emlékezet, hallom újra a hangját:

„Köszönöm, hogy törődtél velünk.”

És ez a köszönöm még most is éget.