Gesztenyebarna hajfürtök hullottak a Westport haditengerészeti bázis gyakorlótermének acélpadlójára. A neonfény alatt ezüstösen csillogtak a szekrények, és közel száz újonc állt mereven, meg sem rezzent.

Elöl, mint egy mozdíthatatlan gránitszobor, Hawke parancsnok lépett előre. Hideg tekintete olyan volt, mintha minden ember lelkébe átlátna.

— Ez itt nem divatbemutató, — szólt élesen, hangja ostorként csattant.
— Aki ezt az egyenruhát viseli, az engedelmeskedik. És engedelmeskedik nekem.

Pillantása végigsiklott a sorokon, majd megállt egy lányon, akinek hosszú fonata a hátát verte. Nem remegett, nem hátrált — túl nyugodt volt.

— Előre, újonc, — adta ki a parancsot.

A lány szó nélkül kilépett a sorból. Lépte határozott, tekintete egyenes volt.
Hawke felemelte az ollót — a levegő sót és fémet szagolt.

— Neve?

— Delaney újonc, uram, — felelte tisztán.

A parancsnok ajkán halvány, rideg mosoly suhant át.

— Azt hiszi, különleges, Delaney?

— Nem, uram.

Az első vágás éles, tiszta hangon csengett. A második már keményebb volt, szinte élvezettel teli. Néhány újonc összerezzent, suttogások futottak végig a soron. De Delaney mozdulatlan maradt — mint egy kőbe zárt katona.

És ekkor Hawke meglátta azt, amit nem lett volna szabad.

A lány tarkóján, a frissen feltárt bőrön apró jel volt. Alig észrevehető kör alakú minta, keresztirányú vonallal és két rövid jellel. Olyan szimbólum, amely hivatalosan nem létezett többé.

A Hélios projekt jele.
A programé, amelyet eltöröltek.
A programé, amely nem hagy túlélőket.

A parancsnok arca elsápadt.
A terem levegője megvastagodott, a csend súlyossá vált.

— Vissza a helyére, Delaney újonc, — mondta halkan, olyan hangon, amelyet előtte senki sem hallott tőle.

A lány engedelmesen visszalépett a sorba. De amikor elhaladt mellette, egy pillanatra egymás szemébe néztek — és abban a fél másodpercben valami eldőlt.
Mostantól semmi sem marad a régiben.

Késő este, amikor a csarnok kiürült,

Hawke egyedül maradt.
Tenyerét a homlokához emelte — ujjai remegtek. A jel lüktetett az emlékeiben, mintha parazsat szorítottak volna a bőréhez.

Megnyitotta a titkos terminált.
ADATLAP: DELANEY ELIANA — HOZZÁFÉRÉS TILTOTT. Jogosultság: elégtelen.

Még a bázis parancsnoka sem nézhetett bele.
A lány dossziéját valaki sokkal magasabbról zárta le.

Ki küldte ide?
És miért most?

Hawke mellkasában jeges félelem feszített. Egy ajtó kinyílt — és amit tíz évig igyekezett lezárva tartani, most visszatért.

Éjfélkor megjelent a hálókörletben.

Az ajtó nesztelenül kinyílt, és a parancsnok árnyéka megjelent a félhomályban.

— Delaney újonc. Kövessen.

A lány felállt, hangtalanul. Rövid, frissre vágott haja mögül a jel tisztán látszott — mint egy tilalmas titok.

A folyosó üres volt, lépteik visszhangzottak a fémfalakon. Egy jelöletlen ajtónál álltak meg.

Hawke belépett, majd intett.

— Üljön le.

Delaney helyet foglalt. A parancsnok állva maradt, keze a hideg asztalon feszült.

— Ki tette magára azt a jelet? — kérdezte halkan.

— Nincs engedélyem beszélni róla, uram — felelte nyugodtan.

A parancsnok öklei összeszorultak.

— Ez a Hélios szimbóluma. A programé, amelyet felszámoltak. Hogyan jutott hozzá?!

A lány tekintete nem rezdült.

— Gyermekként kaptam. Azt mondták, egyszer eljön a nap, amikor megértem.
— Az a nap… most van, uram.

Hawke lélegzete elakadt.
A múlt, amelyről azt hitte, eltemette, visszakúszott — és vele valami sokkal sötétebb is.

Több ezer kilométerrel távolabb, egy ablaktalan szobában

egy képernyő felvillant:

Jogosulatlan hozzáférés. Célpont: DELANEY.
→ „Ébredés” protokoll aktiválva.

Egy kesztyűs kéz a billentyűzetre simult.
Egy hang hidegen, bizonyossággal szólalt meg:

— Megtaláltuk.

És a háború — amelyet soha nem jelentettek be nyilvánosan — csendben újraindult.