A szülészeti ágy szélén ült, keresztbe tett lábakkal, vékony karjai óvatosan ölelték a pólyába bugyolált babát. Liza, a négyéves nagylányom, élénkpiros kezeslábast viselt, kócos copfja félig kibomlott, de az arcán olyan áhítat ült, mintha valami szent dolgot tartana a kezében. Szeme csillogott — nem csupán a gyermeki kíváncsiságtól, hanem attól a furcsa, megmagyarázhatatlan komolyságtól, amit addig soha nem láttam benne.

A levegő fertőtlenítőszaggal keveredett a puha bababőr meleg illatával. Minden lélegzetvétel fájt a hosszú vajúdás után, mégis elsöprő hála áradt szét bennem. Hónapokon át aggódtam, vajon Liza féltékeny lesz-e, elutasítja-e a kistestvérét, vagy azt érzi majd, hogy kiszorult a szívünkből. De ahogy láttam őket együtt, úgy tűnt, minden félelmem fölösleges volt.

Ekkor azonban Liza közelebb hajolt a csecsemő arcához. Ajka alig mozdult, hangja alig volt több leheletnél:

— Most már van valakim.

Mosolyra húzódott a szám — automatikusan, megkönnyebbülten.

— Valakid mire, kincsem?

De Liza nem válaszolt azonnal. Nagy, sötét szemei a baba apró, ráncos arcocskájára tapadtak. Finoman, szinte hipnotikusan simogatta a pólya szélét. Aztán kimondta azt, amit soha életemben nem fogok elfelejteni:

— Valaki, akinek elmondhatom a titkaimat.

Fagyként futott végig rajtam a mondat.

Megpróbáltam nyugodtnak hatni, bár a hangtalanul kúszó félelem már a mellkasomig ért.

— Miféle titkokat, Lisa?

Ekkor végre rám nézett. Nem gyerek volt az a pillantás — túl tiszta, túl tudatos, túl éles. Lassan bólintott, minden mozdulata olyan megfontolt volt, mintha a szavak súlyát mérné.

— Olyanokat, amiket apának nem mondok el.

Szóra sem jutottam. Ő azonban már újra a babára hajolt, mintha nem is hozzám beszélt volna. És amit ekkor mormolt, azt még az ajtóban álló nővér is hallotta — és megdermedt attól.

— Ő is látja a férfit a folyosón.

A nővér sápadtan fordította fejét a folyosó felé. Követtem a tekintetét. Senki. Semmi.
Csak fehér falak és tompa neonfény.

De Liza tekintete mozdulatlan maradt. Valami — vagy inkább valaki — felé irányult.

— Milyen férfit látsz, édesem? — kérdeztem, hangom alig volt több suttogásnál.

A válasz lassú, szinte nyugodt mosollyal érkezett. Olyannal, amely egy gyermek arcán rémisztőbb, mint egy sikoly.

— Azt, aki minden éjjel bejön a szobámba. Azt hiszi, hogy alszunk. De én hallom őt. Ott áll az ágyam mellett.
Ujjai végigsiklottak kishúga arcán.
— Ő mondta, hogy jönni fog. Még mielőtt te tudtad volna, hogy babát vársz.

Torkomra fagyott a szó.

Nem képzelődés volt. Nem játék. A hangja hideg volt, logikus, túl érett. Tovább mondta:

— És azt is mondta, hogy ugyanaz a neve. Pont ugyanaz, mint amit ti adtatok neki.

A csecsemő váratlanul felsírta magát. Éles, kétségbeesett hang hasította szét a csendet. A szívmonitor hevesen pittyegett. A félelem láthatatlan füstként terjengett a szobában.

Lisa lassan felállt, ujját a baba ajkára tette.

— Csend legyen. Már közeledik.

És akkor hallottam.

Lassú, nehéz lépéseket kint a folyosón.
Nem nővér volt. Nem orvos.
Valami más. Valami túl halk ahhoz, hogy élő legyen, mégis túl súlyos ahhoz, hogy ne létezzen.

Magamhoz szorítottam mindkét gyermekemet. Légzésem szaggatottá vált. Már nem tagadhattam, hogy Liza nem csupán fantáziál.

Valami járkált a házunkban. Valami, ami figyelt.
És most már hárman voltunk — de a harmadik talán nem a világunkhoz tartozott.

És először éreztem:
talán nem akarom tudni, mi az igazság.